Az igazi, olasz – tehát nem turistakirakat – kávézókban leginkább azt irigylem, ahogy a vendégek és a személyzet között folyik a diskurzus. Látszik, hogy ismerik egymást, mert a helyiek többsége törzsvendég vagy legalább rendszeres visszajáró, a személyzet pedig nemcsak ismerős, hanem mestersége kiváló művelője, azaz például napszaktól és hangulattól függően is lehet ajánlatot kérni. Próbálják ki, hány hazai kávézóban érdemes feltenni azt a triviálisnak tűnő kérdést a személyzetnek, hogy mit ajánl, és kialakul-e ebből egy klasszikus kereskedőket idéző párbeszéd, amikor nem eladni, tukmálni akarnak, hanem előbb kideríteni, éppen mihez is lenne kedve, hangulata a kedves vevőnek! Szolnok legújabb kávézójában, a Várkapuban, ahol a főnök és barista úgy cseveg velünk, mintha Itáliában lennénk, nyugodtan tegyenek egy kísérletet az ajánlatkéréssel, nem fognak csalódni. Valószínűleg azért, mert nem kényszervállalkozó, önmegvalósító vendéglátós áll majd önökkel szemben, hanem világmegváltásra készülő igazi barista, a kávézás, a kávézók szerelmese.

Bevallom, az egyik gyengém a latte, amiről sokan azt gondolják, bármilyen kávét elrejthet a forró tej meg a hab, mert nincsenek tisztában azzal, hogy az elkészítéséhez szív meg ész is kell. A csészébe kerülő tej ugyanis nem lehet olyan forró, hogy ne tudjam azonnal elkezdeni inni, az alibi hab meg nem tócsán lebegő olvadó jég. A latte kitűnő, kesernyés utóízek nélküli kávére helyezett, a langyosnál egy hajszállal melegebb krémtej, aminek a tetején lágyan, már-már tejszínhabot megszégyenítő, ajkakkal harapható hab rejti a mélyebb titkokat. A rászórt cukor lassan tűnik el róla, és úgy kavarható fel, hogy a habrajz szinte megmarad. Csak azért nem önti magába azonnal az egészet a kávézó, mert akkor nem lenne átérezhető a lattéba rejtett szabadidő. Lassan, beszélgetve, szemlélődve tűnjön el, hiszen közben megadjuk magunknak, ami a polgáré. Elismerem, levesz a lábamról, ha valahol újra és újra ugyanolyan latte kerül elém. Márpedig a Várkapu kávézóban ez is sikerült.

És itt még vége sincs a dicséretnek. Érti az a kávé emberre gyakorolt hatását, aki nem tesz a csésze mellé egy pohár vizet? Legszívesebben azt javasolnám, hogy ha ilyennel találkoznak, fizetés nélkül azonnal távozzanak, és meg se álljanak a Várkapu kávézóig. Ahol, ha nincs gyengéjük, vagy éppen kalandos pillanatukban vannak, kérdezzék meg, mit ajánlanak, és hogy jókedvük határtalan legyen, a sütinek se álljanak ellen. Ebből ugyan még nincs nagy választék, de a cseresznyés-meggyes meg a szilvás morzsasüti ismétlésre érdemes. Legalábbis addig, amíg nem váltják valóra azt az ígéretként elkapott álmot, hogy egyszer saját cukrászremekek is kerülnek a Várkapu kávézó pultjába. Hát nem arra való a fiatalság, hogy álmodozzon? Az öregedés, meg hogy noszogassa és számon kérje az álmokat? Ha már úgyis valami olyan hely született, ahová szívesen tér vissza az ember.

Eddig a legjobb dolog, ami a szolnoki Várkapuval történt, az a kávézó. A kávézó, amiben érződik annyi potenciál, hogy valóban felrakhatja a helyet mindenféle turisztikai térképekre, miközben a miénk is marad. Engedjék el minden fenntartásukat az építménnyel és a beruházással szemben, hagyják magukat kávézó, szolnoki polgárnak lenni! Üljenek ki – szerintem minél sűrűbben – a Várkapu kávézó teraszára valami finomsággal és élvezzék a helyet és a hellyel közösen teremtett pillanatokat!