BVM, TVM, Mezőgép, cukorgyár, kőolaj, papírgyár, húsipar, Tisza Bútor. Egykori gyárak az egykori Vöröshadsereg - ma Tószegi - út környékén, amelyek a nyolcvanas évek második felében rengeteg embernek adtak munkát. Szolnoknak meg hírnevet.
Gyárak a város szélén
A nyolcvanas évek közepén, a vakáció egyik unalmas napján kitaláltuk, hogy végigjárjuk Szolnok valamennyi buszvonalát. Az 1-essel kezdtük, ami elég sűrűn indult a Vosztokról, átvágott a belvároson és hosszasan ment Tószeg felé, megállva minden gyár kapujában. Fülledt nyári nap volt, de a gyártelepek környékén nagy volt a nyüzsgés. Megrakott buszok hozták-vitték az embereket a gyárak, a lakótelepek, a vasútállomás és a buszpályaudvar között. Nemcsak szolnokiakat nyeltek el műszakváltáskor a gyárak kapui, hanem a környék településeiről érkező rengeteg embert is.
Az egyik nyáron, kötelező szakmai gyakorlat címén, engem is elnyelt pár napig a Mezőgép kapuja. Sok hasznomat ugyan nem vették, viszont rettentő büszke voltam utána, amikor az országot járva rámutathattam egy-egy gépre, hogy ez is Szolnokon készült. Mert, ha jól emlékszem, akkor szolnoki bálázók jártak a fél ország földjein.
Nagyjából ugyanennyire büszke tudtam lenni a Tomi mosóporra is, amit a Tiszamenti Vegyiművek (TVM) gyártott Szolnokon. És minden háztartásban akadt belőle legalább egy dobozzal. Igaz, akkor már kicsit szégyelltem magam, amikor a Tomihoz kapcsolódó nyereményjáték csúfos kudarcba fulladt. Történt ugyanis, hogy a Tomival Wartburgot lehetett volna nyerni. (A fiatalabbak kedvéért: ez egy oly keresett személyautó volt, amire akkoriban 5-6 évet is képesek voltak várni az emberek.) A reklám szerint a mosóporos dobozok egyikébe rejtették el az áhított autó kulcsát. Igen ám, de egyre többen találtak kulcsot a megvett mosóporban, az autót azonban nem kapták meg. Mert mint kiderült, egy vicces kedvű gyári dolgozó, egy rakás kulcsot kevert a mosóporba, hülyét csinálva ezzel a gyárból és a vevőkből.
Szandáról nézve egyébként a vegyiművek akkoriban egy különleges, kicsit irigyelt hely volt. Nekem moziért, művházért, strandért, de akár egy rendes élelmiszerboltért is hosszasan kellett gyalogolnom és buszoznom, a gyárak dolgozóinak viszont ezek szinte karnyújtásnyira voltak. Legalábbis azoknak, aki, mondjuk, a vegyiművek saját lakótelepén éltek, aminek művházában egyszer még én is felléptem. Vagy a cukorgyári telepen, ahol még strand is működött egykor, a saját csapattal bíró focipálya mellett.
Volt idő, amikor a BVM-ben dolgozó szülővel bíró iskolatársaimat is irigyeltem. A Beton- és Vasbetonipari Művek (BVM) ugyanis egyszer olyan szép matricával rukkolt elő, hogy mindenki arra vágyott. Persze ma már nem értem, hogy ettől több betonelem fogyott-e, tény viszont, hogy az osztályban azok a srácok voltak a királyok, akik ilyen sárga vagy kék matricát tudtak szerezni.
Bevallom, később meg a Kőolajosokat irigyeltem, mert kiderült, hogy a kőolajkutatónál dolgozók sokszor utazhatnak nyugatra. Emlékszem, én még csak Bulgáriában és Szlovákiában jártam, amikor a szomszédba látogató fiatalember már Amerikáról mesélt. Tőle kaptam kölcsön életem első National Geographic-ját, amit ő az Atlanti-óceán fölött átkelő repülőről hozott magával.
Amikor a nyolcvanas évek közepén a pályaválasztásról esett szó, a legtöbb fiú olyan szakmát választott, amelyeket nemcsak oktattak a városban, de biztos megélhetést is ígértek a szolnoki gyárakban. Aztán mire végeztek, gyakorlatot szereztek, már nem volt biztos a megélhetés, hiszen a gyárak vergődni kezdtek, aztán bezártak. Ma is használunk mosóport, papírt, cukrot, veszünk bútorokat, csak éppen már nem szolnoki termékeket.
Amikor a cukorgyár kéményét felrobbantották, Szolnokból meghalt egy darab. Nemcsak azok a kémények vesztek el, amelyek Örkény regényében örökké élnek, hanem számomra az ősz biztos jele is. Amikor ugyanis megkezdődött a szezon a cukorgyárban, még Szandán is éreztük, hogy termel a gyár. De ez akkor, a nyolcvanas évek közepén így volt rendjén.
Amikor a papírgyárnál rákanyarodok a Tószegi útra, látom a BVM félig üres placcait, aztán elhagyom a bútorgyár romjait, nézem a cukorgyárból megmaradt lakótelepet, az összezsugorodott mezőgépet. Aztán ott a vegyiművek, a lakótelep, amely ma már nem a biztos egzisztencia szinonimája. Hova lett az a rengeteg ember, akiket azon a nyáron a buszról láttam? Mit csinálnak mostanában?
Nem sírom vissza azokat az időket, de Európa másik végén járva azt tapasztaltam, hogy ott működnek a gyárak, ott hazait termelnek. Amikor kihűltek a kémények, valami nagyon elromlott. Szolnok legszomorúbb utcájából lesz még vidámabb hely?
