A belvárosi nagytemplom az elmúlt száz évben alig változott. Ahogy a Mészáros Lőrinc út végén található „ülő Krisztus” sem. Viszont mindketten sok mindent láthattak ebben a száz évben, és ha beszélni tudnának, érdekes dogokat mesélhetnének.

Például azokról az egykori szolnokiakról, akik a Gerő Ignácz féle képeslapon, a nagytemplom tövében, vidáman néznek a kamerába. Nem sejtik még, hogy néhány hónap múlva kitör az első világháború, amibe először ugyan dalolva vonulnak a férfiak, de aztán könnyeket hagynak maguk után. A kép előterében mosolygó fiúk közül néhányan talán az olasz frontot is megjárják, vagy valahol a Kárpátokon túl, egy lövészárokban nem értik, mi dolguk a Tisza partjától oly távol. A hátrébb álló asszonyok fél évtized múlva hallhatják a Tisza túloldalán dörgő román ágyúkat, hogy aztán két és fél évtized múlva a történelem megismételje önmagát, és a képen mosolygó fiúk újra mundért öltsenek, vagy bevonuló fiaikat sirassák.

A belvárosi nagytemplomot és az ismeretlen szolnokiakat ábrázoló képeslapot 1915. március 21-én adták postára Szolnokon. Címzettje egy Bécsben élő család, akiknek Jozsef Werner ír valamelyik délszláv nép nyelvén anzikszot a Tisza partjáról. Hogy ki volt Jozsef és mit keresett Szolnokon? Lehetett egy itt állomásozó katona, akit a hatalmas Monarchia valamelyik szegletéből vetett ide a sorsa, vagy egy Bécsben letelepedett kereskedőcsalád utazó fia, aki Szolnokon akart valamit eladni. Ki tudja?

Sem a képeslap fotóján szereplők kilétét, sem a képeslap megírójának személyét nem jegyezték fel a történelemkönyvek. Ők csak meg- és átélték a történelmet minden viszontagságával, örömével és bánatával. Talán semmi más nem maradt belőlük, csak ez a fekete-fehér szolnoki képeslap.