MÁV strandként vagy Véső úti sporttelepként emlegettük, de nem szolnokiként majd szandaiként ritkán látogattuk. A „miénk” inkább a Tiszaligeti strand volt, a belvárosiak a Damiba jártak, az öregek a Tisza szállóba, miközben a déli városrészben három „vállalati” fürdő is várta a csobbanni vágyókat: a Kőrösi úton a kőolajosoké, a Gyökér utcában a cukorgyáriaké, a Vöröshadsereg út legvégén pedig a vegyi. És akkor még nem beszéltünk a szandaszőlősi katonai reptér és főiskola fedett úszómedencéjéről, ahová néhány szerencsés is bejuthatott. Szóval tizenévesként nekem a „MÁV” nem volt akkora kaland, pedig a hetvenes évek végén, tanév közben, ott, a lelátó alatti aprócska medencében tanultam úszni.

A Pletykafaluban, a Czakókertben vagy éppen az Újvárosban lakó osztálytársaim persze a MÁV-ra esküdtek. Amiről akkor még nem tudtam, hogy lényegében Szolnok legrégebbi uszodája, a helyi vízilabdasport bölcsője, aminek megszületéséhez a szolnokiak fifikája vagy nagyotmondása is kellett. Aztán meg az ötvenes évektől a Magyar Államvasutak különböző szervezeteinél dolgozó munkavállalók, akik nem kevés társadalmi munkaórával – azaz ingyenmunkával – tartották karban, vagy éppen fejlesztették a „MÁV-ot”. Ahol idővel már nemcsak ötvenméteres nagymedence volt, de „pipa”, illetve gyógy- és gyerekmedence is, no meg a Kék-Fehér vendéglő, a sportban vagy a pihenésben megfáradtak kiszolgálására.

Tényleg nem tudom, hogy valaki miért tartotta fontosnak 1984-ben egy fél tekercsen megörökíteni a MÁV sporttelepet. Nemcsak a bejáratát, de a belsejét is, sőt amint látható, még a lelátóra is felmászott a jobb látószög miatt. Gyanítom, hogy a nyolcvanas évekre a brigádnaplókat már kicsit a kényszer tartotta életben: elvárás volt, hogy teljen, de már nem nagyon volt mit írni beléjük. Legalábbis az ismeretlen MÁV járműjavítós brigád naplójának vége felé három oldalon, kilenc kép már a Véső úti sporttelepről szól, annyi szöveges magyarázattal, hogy „büszkeségünk”. Ezt egyébként el is hiszem. Mert azok, akik napokat dolgoztak ingyen ennek a helynek a megóvásán, tényleg a sajátjuknak érezték, és még büszkék is voltak rá. Nem sejtve, hogy néhány év múlva már nem lesz az övék, sőt megpróbálják nevetség tárgyává tenni az önzetlen munkájukat. Pedig, ha Szolnokról hirtelen eltűnne mindaz, ami társadalmi munkában készült, elég sok helyen tátongana üresség.