Szolnok mellett Szentendrén és Nagyatádon még áll egy ugyanilyen szobor, csurgói és ózdi „testvéreinek” viszont bizonytalan a sorsa. Miként a pontos címét, úgy születése és felállítása évét sem lehet megállapítani Kucs Béla nőalakjának. Ami mindenütt szökőkút mellett térdelt.
Kucs Béla (1925-1984) Munkácsy-díjas szobrászművész Ivó nő – néhol Szomjúság – című alkotását talán 1972-ben állították fel a szolnoki MSZMP székház, a tanácsterme és az akkori Ságvári Endre körút által határolt kis parkban. Az biztos, hogy 1974-ben már ott térdelt a máig meglévő medence partján, ezzel megszerezve Szolnok, akkoriban már tíz éve épülő, új városközpontjának legelső szobra címet. Ami természetesen felveti azt a kérdést, hogy a pártház közelébe – még akkor is, ha csak a hátsó homlokzatáról van szó -, miért csak egy ilyen semleges, ráadásul nem is eredeti szobor került.
Merthogy abban egészen biztosak lehetünk, hogy Kucs Béla legtöbb példányban kifaragott mészkő szobrának egy-egy példánya Szolnok előtt már minimum három városban állt a hetvenes évek végén, és az sem kizárt, hogy néhány nemzetközi vásáron is láthatta korábban a nagyközönség. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a „Fényes szelek” idején bányászból és gyári munkásból szobrásszá lett alkotó – akinek munkásmozgalmi, munkás tematikájú szobraiból, illetve hasonló emberábrázolásaiból közel negyven ismert – Ivó nő című művét először Szentendrén állították fel 1965-ben. A szobor ma is ott látható a szentendrei közlekedési kiállítás bejárata közelében, és ugyanúgy egy kis szökőkút mellett térdel, mint a többi. Pár évvel ezelőtt rendbe tették, így viszonylag jó állapotban díszíti azt a várost, ahol alkotója 1965-től haláláig élt.
A Kozterkep.hu-n elérhető adatok szerint a szobor első másolatát Csurgó kapta 1969-ben, bár az ottani emlékezők szerint az alkotás 1966-ban már látható volt az Erfurti Nemzetközi Virágkiállításon, az NDK-ban. A csurgói szobor érdekessége, hogy néhány évig egy másik Kucs Béla női alak állt a helyén, ami azonban ugyanúgy eltűnt, mint az ottani Ivó nő. A nagyatádi – ugyancsak Somogy megyei – „testvér” azonban még ma is létezik, igaz csak azok láthatják, akik jegyet váltanak a helyi gyógy- és termálfürdőbe. Ennek a szobornak a leírásánál az olvasható, hogy Nagyatád várossá nyilvánításakor került a helyére 1971-ben.
Mindebből következik, hogy a szolnoki Ivó nő minimum a negyedik, ha az erfurtit is számoljuk, akkor az ötödik a sorban. De még ezt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hiszen néhány szolnoki úgy emlékszik, hogy a szobor az ide kerülése előtt az Országos Mezőgazdasági Kiállításon volt látható Budapesten. Sőt, nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Kucs mester szülővárosába, Ózdra is előbb került a szomjas hölgyből, mint hozzánk. (Erről azért nem lehet biztosat tudni, mert már az ózdi szobor sincs meg.)
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az öt vagy hét azonos szobor közül a szolnoki van a legjobb helyen és állapotban. Lassan négy és fél évtizede térdel a viszonylag nagy, a felállítás korát idéző – terméskő medence, kék csövekkel – szökőkút mellett, immár a Boldog Sándor István körút felé nézve, a Centrum áruház közelében. Gondos kezek minden ősszel letakarják, így az időjárás viszontagságainak van a legkevésbé kitéve. Viszont amikor nincs rajta takaró, központi fekvése miatt olykor vandálok keze közé kerül. Pár éve letörték a fejét, néhány hónappal ezelőtt meg törött pohárral a kezében sikerült lefotózni.
Nagyon érdekelne, hogy a már 1957-ben – alig 8 évvel a főiskolai diploma megszerzése után – Munkácsy-díjjal, 1966-ben pedig a Szocialista Kultúráért Emlékéremmel kitüntetett alkotónak mitől lett ilyen népszerű ez a szobra. Főleg, hogy hasonló nőalakjaiból – Térdelő lány, Ülő nő, Térdelő nő, Virágtartó lány, Olvasó nő – már a hatvanas évek végén is lehetett válogatni.
Tény, hogy ez egy kedves, kifejezetten szép és nyugalmat árasztó szobor.
(A nem szolnoki, régi felvételek a kozterkep.hu oldalról valók)
