A buszpályaudvar váróterme fölött van egy galéria, amit egy iszonyatosan szűk csigalépcsőn keresztül lehet megközelíteni. Néhány hónappal ezelőtt már írtam a helyről, amikor felfedeztem az ide rejtett, helyi közösségi közlekedésről szóló kiállítást. Most ismét ajánlom mindenki figyelmébe, mivel itt kapott helyet a Szolnoki Szolgáltatási Szakközép- és Szakiskola Szak-Ma-Múlt című kiállítása.

Feltételezem, a kiállítás annak apropóján jött létre – szerintem nem kevés munkával -, hogy ezekben a hetekben kell eldönteniük a nyolcadikosoknak, hol is folytatják tanulmányaikat. Talán azt a célt szolgálja, hogy néhány fiatalban felkeltse az érdeklődést az egyszerű, hagyományos, de nagyon tisztességes, és már-már kivesző szakmák iránt. Mert nem lehet mindenkiből informatikus, meg újságíró, sőt az ügyvédi szakmával sem érdemes egy ideig próbálkozni. Viszont egy jó szakács, egy régimódi fodrász, egy szakmáját szerető ápolónő, netán egy kreatív szabó talán boldogabb és sikeresebb lehet, mint a sok divatszakma művelője.

A múlt héten volt szerencsém részt venni egy pályaválasztási kiállításon. Ha azt mondom, hogy a kép lehangoló, akkor visszafogott úriemberként fogalmaztam. A megkérdezett nyolcadikosok felének gőze sem volt arról, hogy milyen szakmák érdeklik, mi szeretne lenni. A legtöbben informatikusok, kozmetikusok, médiások vagy rendőrök lennének a legszívesebben. Volt egy kissrác, aki az esztergályos szakmát nevezte meg, amikor arról kérdeztük, milyen pályát képzel el magának. Először azt hittem, rosszul hallok, majd azt gondoltam, hívjuk gyorsan az összes bulvárlapot és híradót, mert van még gyerek, aki a földön jár.

Persze a buszpálya galériáján látható kiállítás nemcsak a pályaválasztóknak lehet érdekes. Nagyon jól megfér itt egymás mellett a modern konyhaművészek által elátkozott Venesz József Étkeztetés a vendéglátásban című tankönyve és Dr. Oetker valamint Váncza receptjei, ahogy az 1923-as háztartási könyv és az 1955-ben a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége által kiadott kötet. A Hotel Pelikán 1978-as farsangi menüsora pedig ugyanolyan kuriózum ma már, mint a pincér szakmát bemutató asztalkára állított Hüsi üdítőital palackja.

Az Ignácz László fodrászműhelyéből származó pult és – álmaim netovábbját jelentő  – gyönyörű, fejtámlás, forgós, fa karosszék pedig ismét eszembe juttatta, hogy mennyire hiányzik Szolnokról egy városi múzeum. Egy olyan hely, ahol például a városra jellemző mesterségek tárgyait, kellékeit lehetne megmutatni a régi és új szolnokiaknak.

Ne tagadjuk, hogy vannak a tárlatnak hiányosságai. Viszonylag sok tárgy és írott emlék lett összegyűjtve, de sokukról nem tudja a magam fajta látogató, hogy micsoda. Azt nem mondom, hogy a bábatáska tartalmát egyenként sorolják fel, de azért pár sort megérne a dolog. Mint ahogy az is, hogy kiderüljön, ki fektetett ebbe a kiállításba iszonyat mennyiségű munkát, kinek járnak érte – legalább részemről – köszönet, és meddig érdemes a szolnokiaknak mondani, hogy van a buszpályaudvar galériáján egy érdekes kiállítás.