Szolnok immár azon egyetlen vidéki település Magyarországon, ahol két szoborrá lett mozdony is megtekinthető. Az idei Szolnok napján az 1856-ban alapított járműjavító mai főépülete előtt kapott helyet az M44 062 pályaszámú zöld mozdony. Emléket állítva a hazai ipar sikereinek.

Szolnok legrégebb óta folyamatosan létező – ha jól számolom, minimum a hetedik rendszert túlélő – ipari üzeme, a helyiek által mindig csak járműjavítónak nevezett „gyár” előtt kapott helyet a város második szoborrá lett mozdonya. Így maga a gép, az alatta lévő sín és a mögött látható üzem miatt nehéz szabadulni attól az asszociációtól, hogy ez a zöldre festett M44-es Bobó tulajdonképpen a magyar ipar fényesebb időszakának is emléket állít. Mert tessék csak a mozdony elejéhez ballagni, és lenézni a sínre! Készült 1968-ban Diósgyőrben, pontosabban a Diósgyőri Acélművekben (DAM), ami Mária Teréziától egészen 2009-ig létezett, de talán fénykorát épp a szocializmusban élte. A sínen pedig ott áll ez a bizonyos M44 062 pályaszámú mozdony, amit 1963-ban a Ganz-MÁVAG Mozdony-, Vagon és Gépgyárban készítettek. Ott, ahol 1959 és 1988 között legalább húszféle mozdonyt gyártottak, szerintem közel tízezres darabszámban, mígnem sikerült csődbe vinni az egészet. Úgy tűnik, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a szolnoki járműjavító túlélte az eddigi 165 évet.

Meg azért is, mert az elmúlt hónapokban volt jó pár lelkes szakember, akik úgy érezték, ezt a Szolnokon sokat javított modellt kvázi „szoborként” – ipari emlékként – is érdemes megőrizni. Választásuk az 1954 és 1971 között több mint ezer – természetesen ennek töredéke futott Magyarországon – példányban gyártott mozdonyok közül az 1963-ban, 714-es gyári számon elkészült, a MÁV Ferencvárosi Vontatási Főnökségénél üzembe helyezett mozdonyra esett. Ami korábban narancssárga színben is teljesített szolgálatot, és egy forrás szerint 2008-ig a szolnoki fűtőház tolatómozdonya volt.

Magáról az M44-es modellről annyit – nemcsak a vasút szerelmeseinek – mindenképp érdemes tudni, hogy a második világháború utáni hazai járműgyártás egyik sikerdarabjaként tartják számon. Példányai Magyarország mellett lengyel, bolgár, horvát, szerb, kínai és állítólag észak-koreai vonalakon is felbukkantak, felbukkannak. Idehaza pedig nemcsak a Magyar Államvasutak, de különböző nagyobb ipari üzemek (pl. Mátrai Erőmű, DAM, MOL, Martfűi Növényolajgyár) is használtak ilyeneket. Merthogy a 600 lóerős, 80 km/h sebességre képes, robosztus, de igénytelen gép sok mindenre használható volt. Így, aki csak egyetlen percet is töltött magyar vasútállomáson vagy hazai sínek mellett, az biztos, hogy látott ilyet munkaközben is.

Persze feltehető a kérdés, hogy tekinthető-e szobornak, azaz műalkotásnak egy ilyen egészen más célra készült termék. Szerintem igen. Részben azért, mert emléket állít a magyar iparnak, emberi tudásnak. Részben meg azért, mert bár nem „építőművészek” vagy szobrászművészek alkották, mégis megannyi alkalmazott művész fantáziája, rajzkészsége, kreativitása, szakmai tudása kellett a megszületéséhez. Ráadásul Szolnokon, ebben a vasutas városban kétség sem férhet az M44 szépségéhez. És mivel egyre kevesebb fut a síneken, igazi ipari emlék az M44 062 pályaszámú Bobó a szolnoki járműjavító Kőrösi úti telepe előtt.