Még nem volt neve a térnek, amikor a Zenélő című szobrot oda helyezték. Alkotója, aki húsz évig volt a Szolnoki Művésztelep lakója, művei révén sok helyi gyerek ismerőse, az avatáskor már nem itt élt. A szobor története akkor kezdődik, amikor a szövetkezeti tagok még kórusokban énekeltek.
Ma már kideríthetetlen, hogy az Agóra előtt, a Hild téren álló Zenélő című szobrot még – a kor gyakorlatának megfelelően – az új városközpont beruházásához kapcsolódóan, netán a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, esetleg a kőolajosok irodaházának költségvetéséből rendelték meg, avagy valami más forrásból készült. Annak kevés esélyét látom, hogy a nyolcvanas évek elején már visszafogottan költekező város, vagy éppen a szövetkezeti kórusok országos találkozójának a szolnoki házigazdája, a Kodály kórus finanszírozta volna Nagy István munkáját és annak felállítását. Ez utóbbi lehetőségek kizárását ráadásul az is erősíti, hogy az egyébként a hatvanas-hetvenesévek egyik legnépszerűbb helyi szobrásza, Nagy István, a Zenélő felállításakor már hat éve a Balatonhoz közeli Dörgicsén élt.
Az 1920-ban Albertirsán született Nagy István képzőművészeti pályafutása viszonylag későn, és érthető módon csak a szocializmusban indult el. Melós volt, majd katona, 1946-ig hadifogoly, így csak utána érettségizhetett, és majd csak harmincon túl iratkozhatott be a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Pátzay Pál tanítványa lett. A romjaiból 1957-ben ismét felélesztett Szolnoki Művésztelephez az akkori új generáció – Bokros László, Simon Ferenc, Meggyes László, Fazekas Magdolna – tagjaként csatlakozott. A legismertebb szolnoki alkotásai a gyerekeknek szólnak, így a Kassai úti iskola kertjében 1969-ben felállított Mackó, a jelenleg a Szapáry úti óvoda hátsó udvarán álló, 1977-ben született Kecske, vagy éppen a ma már csak az ötvenes generáció legendái között élő, Várkonyi téri Bika csúszda. Művészetének ismerői azt írják róla, pályája elején állatfiguráival hívta fel magára a figyelmet, amiket később is szívesen alkotott.
A Zenélő című leányalakját 1983. június 16-án avatták fel, mai helyétől nagyjából 20 méterre, körülbelül a mostani harangtorony környékén. Magának a közterületnek akkor még nem volt neve – a Hild tér elnevezésről csak 1988-ban született tanácsi határozat – így azt lehetett mondani, hogy a Pelikán és a pártház parkolói között, a Pelikán szálló sarkához közel állt. Jelenlegi helyére éppen tíz éve, az Agóra átadásakor és az előtte lévő tér rendezésekor került, így volt szűk két év, az építkezés idején, amikor nem lehetett látni az üledékes kőzetből faragott alkotást. (A mellékelt Kardos Tamás fotón a szobor még az eredeti helyén látható.)
Az mindenesetre elvitathatatlan, hogy a kezében valamilyen pengetős hangszert tartó, enyhén a Kossuth tér irányába elforduló, hosszúhajú fiatal lány kevés jobb helyen lehetne, mint a város legnagyobb közművelődési intézményének közelében. És ugyanez mondható el az avatásáról is, hiszen mi mással lehetett volna stílusosabban emléket állítani egy kórustalálkozónak, mint egy zenélő lányt mintázó szoborral. De hát ez még akkoriban történt, amikor a különböző termelő-, fogyasztási- és ipariszövetkezetek is fordíthattak pénzt a főleg dolgozóik alkotta kórusok fenntartására. Az 1983-as találkozónak például a Szolnok és Vidéke ÁFÉSZ által fenntartott – nekik próbatermet biztosító, fellépő ruhát vásárló és egyéb költségeket is vállaló – Kodály kórus volt a házigazdája.
Úgyhogy, mivel minden műalkotás azt az üzenetet is hordozza, amit részben a szemlélője felfedez benne vagy hozzágondol, a magam részéről Nagy István közel két méteres, ülő és zenélő alakja szerintem egy kicsit emléket állít azoknak az időknek, amikor a közös tulajdonban lévő cégek haszonból még ilyen formán is jutott a kultúrára.
