Kortól függ, hogy kinek, mi tetszik. Én először a földszinti vasutas fotókiállításnál ragadtam le. Kicsit zsúfolt és a fények se kedvezőek, de a képek mindenért kárpótolnak. Nyakat nyújtani, leguggolni és közelebb hajolni is megéri. Még akkor is, ha némelyik kép visszaköszön egy-egy régebbi Indóház magazinból, vagy éppen valamelyik sajtófotó kiállításról. A képek technikai minőségét megítélni nem tudom, tartalmuk viszont első osztályú. Szociofotó, humor, riport épp úgy van köztük, mint csak vasútszerelmeseket megérintő.

Azt hiszem, ez a hely lehet az apuka vagy anyuka megőrző, amikor a srácok már kicsit több időt töltenek a galérián lévő játszóházban. Igaz, ott is el tudtam tölteni jó pár percet, még úgy is, hogy a famozdonyok nem hoztak lázba. A falakon ugyanis olyan gyerekrajzok vannak, amelyek alapján egy idegen azt gondolhatná, hogy minden magyar családban van legalább egy vasutas, vagy itt minden gyerek mozdonnyal és sínnel álmodik. Persze lehet, hogy az idegen nem is tévedne olyan nagyot.

A nagyterem előtti folyosóról is nehezen mozdultam. Igaz, nem az üvegfal előtt oda-vissza járó gőzös kötött le, mint a gyerekeket. Hanem a másik falon elhelyezett gőzmozdony kiállítás. Nem vagyok ezeknek az eszközöknek a szerelmese, nem is értek hozzájuk, idő kell még a téma feldolgozására. Csak akkor kezdjenek neki a magyar gőzmozdonyokat felvonultató tablók tanulmányozásához, ha a gyerekek már bementek a nagyterembe, vagy a földszinten maradtak a bábelőadáson, esetleg a buszpályaudvar felőli galérián matatnak a bábokkal.

Persze, nehéz megállni, hogy az ember ne a nagyterem száz méteres terepasztalát – bocsánat, modulját – bámulja hosszasan. Lenyűgöző. A látogató gyerekek szeme legalább annyira csillog, mint az irányítópultokat kezelő modellezőké. Engedjék el magukat egy-két pillanatra, és hallgassanak bele a beszélgetésükbe: Szatymazt elengedtem, a Dacia jöhet! Megszállottak.

És ne legyünk igazságtalanok. Ha a szegedi és a veresegyházi modellezők hatalmas terepasztalát megnéztük a színházteremben, menjünk le a földszinti klubhelyiségbe, mert ott meg a szolnokiak mutatják meg, hogy mit tudnak. Mondjuk, nem vagyok egy keze kész ember, ettől függetlenül sokszor álmodoztam már vasúti terepasztalról, de az meg nem fordult a fejemben, hogy egy koszos ipartelepet építsek fel miniben. Nézzék meg, milyen jól mutat!

Csak akkor szánjanak néhány órát az I. Szolnoki Országos Vasútmodell-kiállításra az Aba-Novák Kulturális Központban és a Hild téren, ha előtte megfogadják, hogy a gyerekkel együtt ismét gyerekek tudnak lenni, és annyi időt töltenek ott, amennyi jól esik, nem rohannak. Ugyanis az első tavaszi jó időben biztos, rengeteg gyerek vár majd arra, hogy felülhessen a Hild téren robogó kerti vasútra. Ne rontsák el se a maguk, se a gyerekük örömét azzal, hogy rohannak.

Menjenek, legyenek egy kicsit gyerekek, vagy ha úgy jobb, vasútőrültek. Mert volt már Szolnokon sok modellkiállítás, de ekkora és ennyi kiegészítő programmal, még soha.