– Az első igazgatói évada elején azt nyilatkozta, hogy a színházvezetés mellett kevés vagy legfeljebb csak kisebb szerepeket fog játszani. Működik a színház, hogy merte vállalni az első bemutató, a Cyrano de Bergerac címszerepét?

– Négy év alatt összeállt egy olyan kiváló csapat, akik mellett ezt is be mertem vállalni. Azzal együtt, hogy ez egy hosszabb folyamat volt, hiszen már Balázs Péter is többször mondta, hogy el kellene játszanom a Cyranot, de eddig valahogy soha sem éreztem, hogy eljött az ideje. Illetve azt sem szabad elfelejteni, hogy az évad elején lesz a bemutató, azaz nemcsak délelőtt, de este is próbálhatunk, mert még nincsenek előadások. És a nyáron is volt idő felkészülni az igazgatásra és a szerepre is.

– Szerepálom volt a drámairodalom egyik különleges figurájának a megformálása?

– Nem voltak szerepálmaim, de ha valamit sokszor mondogatnak az embernek, akkor az el kezd motoszkálni benne, foglalkoztatja. Az egyetemen azt mondogatták nekem, hogy ötvenéves korom körül érek jó színésszé, és bizony közelebb vagyok már ahhoz, mint a negyvenhez. Középkorúként pedig sok mindent újra kell fogalmaznom magamban, magamnak is, nemcsak a színházban, de az egész életemben, és ehhez is kiváló ez a szerep.

– Ha nem Vladimir Anton a rendező, akkor is elvállalja?

– Természetesen nemcsak az a fontos, milyen helyzetben talál meg egy szerep, hanem az is, milyen csapattal. Őszintén mondom, mára megerősödött annyira a társulat, és tényleg kialakult mögöttem egy olyan gárda, amikor megengedhetem magamnak, hogy 10 óra előtt igazgató legyek, tíztől kettőig próbáljak, majd újra igazgassak, és este hattól ismét a színpadon álljak. A legjobb emberek vannak a megfelelő helyeken. És egy ilyen helyzetben jött Vladi, akinek nagyon szerettük a tavalyi Vízkereszt, vagy bánom is én rendezését, ráadásul a mostani próbák közben felébresztette bennem az egyetemi emlékeket, érzéseket. Teljesen más módszerrel dolgozik, mint a magyar rendezők. A próbafolyamat első két hétben csak asztali próbák volt, hosszasan elemeztük a szöveget, és csak aztán mentünk fel a színpadra. Egy egészen más színházi nyelvet használ, amiből tavaly már ízelítőt kapott a szolnoki közönség. A Vízkeresztre sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy semmilyen lett volna, és nem mozgatta meg a nézők fantáziáját. Vladi még soha sem rendezte a Cyranot, így mindannyiunknak egy nagy keresgélés ennek a drámának a színpadra állítása, közös munka, közös alkotás.

– Mit mondhat a ma emberének egy közel 130 éves dráma, ami ráadásul a 17. században játszódik?

– A Cyrano egy gyönyörű darab. Nyilvánvaló, hogy az eredeti, legalább négy órás művet ma nem lehetne bemutatni, pedig esküszöm, minden centije szép, aktuális és választ ad valamire. Ez nem komédia. Ez egy romantikus dráma, ami a napjainkra talán elveszett romantika szépségeiről szól. Nem akarunk a mának üzenni, de meg akarjuk mutatni, hogy miközben a mi világunkban a gyors kommunikációról szól minden, volt egyszer egy olyan világ, amiben létezett és fontos volt a romantika. Közben pedig ez a darab is tele van olyan igazságokkal, amelyek minden korban elővehetők.

– Nem akarok hosszan ezen a színész-igazgató dolgon rugózni, de hát időpontot se volt könnyű egyeztetnünk, annyi egyéb dolga van. Mikor tanul szöveget?

– Az elmúlt négy év egyik legnagyobb tanulsága volt számomra, hogy nem lehet semmit halogatni, mindent a maga idejében meg kell csinálni. Természetes, hogy szinte minden nap van valami a színházban, amit meg kell oldani, de arra is van idő és a próbákra is. Persze, nem mondom, hogy könnyen megy a szövegtanulás, hiszen a darab 137 oldalából 100 oldalon Cyrano beszél, tele fontos monológokkal. Neki kell feküdni és tanulni. Bevallom, azért is fontos számomra ez a szerep, merthát elsősorban mégiscsak színész lennék. Az utóbbi négy évben, éppen az igazgatás miatt kicsit megkopott ez a rutinom. Régen egy éjszaka alatt megtanultam egy szerepet. Most több idő kell, főleg, hogy a Cyrano versben van, és ha egy valami nem stimmel, borulnak a következő sorok. A premierig húzós az életem, a próbák miatt, de aztán már könnyebb lesz.

– Volt ideje rápihenni az évadra? Az előző az Országos Színházi Találkozó (OSZT) miatt eléggé elhúzódott, ráadásul a társulat is sokfelé járt a korábbi darabokkal.

– Az Országos Színházi Találkozó csodálatos egy hét volt, és olyan évadot zárt le, ami sikerekben és számokban is felülmúlta a korábbiakat. Az OSZT után egy picit még ünnepeltük magunkat, nyalogattuk a sebeinket, július elsején bevállaltunk egy debreceni vendégjátékot, de aztán mindenkinek ki tudtuk adni a szabadságát. Én is voltam szabadságon, még akkor is, ha néha dolgozni kellett közben, mert mások meg éppen nem voltak szabadságon, és az évadot elő kellett készíteni, a színház ügyeit nem lehetett halogatni. De ahogy haladok előre a korban, egyre fontosabbnak érzem, hogy ki tudjak kapcsolódni, pihenjek, feltöltődjek, sőt az alvásra és a sportra is nagyobb hangsúlyt fektessek. Ezen a nyáron még a Cyranohoz szükséges 10 kilót is sikerült leadnom.

– Az évadnyitón elhangzottak alapján úgy tűnik, volt dolog bőven az új évad összerakásával.

– A színházban csak az a biztos, ami elmúlt. Az új évadra öt bérletes nagyszínpadi bemutatóval készülünk, egy gyerekdarabbal és decemberben lesz egy bérleten kívüli premierünk is, A muzsika hangja. Emellett a Színműhelyt, amolyan fiatalok színházának szánjuk, ahol izgalmas előadásokkal készülünk. Lesz közös produkciónk a Nézőművészeti Kft-vel, Polgár Kristóf önálló esttel szeretne jelentkezni, Molnár László és Huszárik Kata pedig felújítják a korábbi nagy sikerüket, a Csak beljebb Jancsikám összeállítást, és lesznek még ott olyan előadások, amelyekről korai lenne beszélni, de szintén nagyot szólnak majd. A Színműhely egy 77 férőhelyes játszóhely, ahol nagyon meg kell gondolni, mit csinálunk. Ugyanakkor erre a helyre befektetésként tekintek, ahol a jövő bérleteseit szeretnénk megnyerni a színháznak.

– Tavaly azt nyilatkozta, hogy igyekeznek olyan előadásokat bemutatni, amelyek eladhatók, nemcsak az itteni nézőknek, de más városok játszóhelyeinek is. Sikerült?

– Ahhoz, hogy a szolnoki színház nézőterét megtöltsük, egyrészt olyan populáris történetek kellenek, amelyek olyan minőségben adhatók elő, hogy mindenki el tudjon vinni belőle valamit. Azaz címeket kell árulnunk. A Jó estét nyár, jó estét szerelemről sokan azt hitték, operett, és bejöttek rá. Ám mégsem tingli-tanglit adtunk. Ugyanakkor fontos a mobilitás, mert piaci alapon kell gondolkodnunk. Látszik, hogy bérletet venni, meg távolabbról Szolnokra utazni, sokaknak már nem megy. Viszont sok városban azt mondták: ha elvisszük hozzájuk az előadásainkat, megtöltik az ottani játszóhelyek nézőteret. Ehhez viszont az kell, hogy szállítható legyen a díszlet és a társulat. És az sem mindegy, hogy amíg nem itthon játszunk, az épületben jöhetnek vendégjátékok, ami jó a szolnoki közönségnek, hiszen rajtunk kívül mást is lát, és jó a színház kasszájának, hiszen ezzel plusz bevételt termelünk. Megtanultuk, hogyan lehet utaztatható előadásokat csinálni, idén is minden darabunk így készül.

– Említette, hogy pénzt termel a színház. Az idei jegyárak emelése is ezt szolgálja?

– Két éve nem emeltünk. Legalább minimálisan követnünk kell az inflációt, de persze nem lehet mindent a közönség nyakába varrni. Tudomásul kell venni ugyanakkor, hogy a bevételeinkből kell részben fenntartani ezt a hatalmas épületet, eltartani az elmúlt években alaposan leszűkített munkatársi gárdát, mert a támogatások már ehhez sem elegendőek. Ma már a saját bevételeink ez részét is el kell költenünk rezsire és bérekre, és csak a maradékból tudunk új előadásokat csinálni, olyanokat, amik reményeink szerint újabb bevételeket termelnek. De mindent megoldunk. Ha valaki elmegy, nem veszünk fel helyette senkit, inkább többet dolgoznak a kollégák, ha nincs saját előadásunk, kiadjuk a házat, mert hiába vagyunk az ország egyik legkisebb költségvetésű vidéki színháza, a minőségből nem engedhetünk.

– Évad elején általában az is kérdés egy színháznál, hogy ki megy, ki marad?

– Azt gondolom, irigylésre méltó összetételű a szolnoki társulat. Nincs még egy vidéki színház. ahol ennyi fiatal lenne, miközben van egy nagyon erős középgeneráció is. Minden nálunk dolgozó rendező attól ájul el, hogy itt a kisebb szerepeket is olyanok játsszák, akik akár címszereplők is lehetnének. És szerintem az is fontos, hogy aki Szolnokon játszik, annak legyen köze ehhez az városhoz. Nem véletlen, hogy Horváth Ábelt szerződtettük a kaposvári egyetemről, hiszen szolnoki, itt a helye közöttünk.

– A következő évad lényegében az igazgató váltásról is szólhatna, hiszen jövő januárban lejár az öt éves megbízatása. Ugyanakkor már biztos, hogy folytatja. Hogyhogy?

– Számomra is nyilvánvaló volt, hogy egyetlen igazgatói ciklus nem elég a tervek megvalósításához. Mondjuk azt, hogy az elmúlt években alapoztunk, és most következhet az igazi építkezés. Ezért is mondtam nemet olyan megkeresésre, ahol más költségvetési kondíciók között lehetett volna működni. Nekem még Szolnokon van dolgom. Tavasszal teremtették meg annak a jogi lehetőségét, hogy a fenntartó dönthet úgy, nem ír ki pályázatot, hanem kvázi meghívja a regnáló igazgatót egy újabb ciklusra, megkímélve ezzel a társulatot a bizonytalanságtól, a direktort meg attól, hogy évad közben többszáz oldalas pályázatokat írjon. A szolnoki önkormányzat látta, hogy mit csináltam a mostani ciklusomban, ami nem volt könnyű, hiszen az első évad társbérletben telt, aztán költöztünk, majd a takarékoskodás miatt majdnem le kellett állnunk, szóval a negyedik évadra lettek ideális körülményeinek. Látták mit csináltam eddig, és egyhangúan úgy döntöttek, hogy felterjesztenek a miniszternek egy újabb ciklusra.