Ahol nemcsak emlékeznek, de valamiféle emlékművet is állítanak egykori színházi nagyságoknak, ott talán van remény arra, hogy a ma színházi emlékezőire is színházi emberként emlékezzenek majd valamikor. És talán hagyomány is teremtődött.
A direktor, a rendező és a színészek
A Szolnoki Szigligeti Színház elmúlt harminc évének két legmeghatározóbb alakjának – Schwajda Györgynek és Iglódi Istvánnak – állítottak emléket a teátrum előtt Szolnok Napján. Azonban Balázs Péter direktor megemlékezése először nem róluk, hanem Czakó Jenőről – az örök karakterről – és Sebestyén Éváról – az örök Szilviáról -, a társulat nyár elején távozott két tagjáról szólt. Talán azért is, mert egy rendező és egy igazgató is csak akkor lehet naggyá, legendává, ha olyan kövekből építkezhet, mint az égi társulatokhoz frissen szerződöttek voltak.
Annak ellenére, hogy hétköznap, az első iskola nap délutánja volt, sokan hallgattuk a mostani direktor szavait a színház bejárata előtt. Aztán átsétáltunk ahhoz a fához, amit Iglódi István emlékére ültettek, ami alatt mától tábla emlékeztet a rendezőre. Arra a színész-rendező-tanárra, aki talán több generációt is felnevelt, és aki oly sok munkájával kötődött Szolnokhoz. A városhoz, ahol utolsó színházi álmát már nem tudta befejezni.
Nekem úgy tűnt, az egész társulat, de még a műszak is ott állt a színház épülete előtt. Ismerős arcok a tavalyi évadról, és régebbi produkciókból.
A Schwajda György emlékére ültetett fa mellett is kőre helyezett dombormű emlékeztet mától a mai színházunk felépítőjére, a háromszoros direktorra, aki alatt legenda volt a Szigligeti, a szolnoki teátrum. Nézem az arcképét – igazságtalanul rövid idő adatott neki is -, és hirtelen eszembe jut az egyik színművészetis tanár panasz, miszerint Páger Antallal akart a növendékeknek példálózni, ám azok azt sem tudták, kiről van szó. Mi még emlékszünk Schwajdára, a darabjaira, a kis koszosból varázsolt ékszerdobozra, de pár év múlva, nem jut Páger sorsára? Rajtunk múlik.
Nem avatóünnepség volt ez, inkább a színházcsinálók és a színházszeretők csöndes találkozása. És nem bírtam megállni, hogy ne sétáljak el a színház háta mögé, a Czibulás-kúthoz. Ugye emlékeznek még rá is?
Mától már három egykori szolnoki színházi embernek – a színésznek, a rendezőnek és a direktornak – van arcképüket mintázó emlékhelye Szolnokon. Lehet, hogy rosszul értettem, vagy egyszerűen csak úgy akartam érteni, hogy akár ezzel egy hagyomány is elindulhatott ma. Mert Thália szolnoki papjai közül sokra volna okunk emlékezni. Például…
De sorolja ki, ki emlékei szerint.
