A Szolnokot ábrázoló képeslapok kiadása a hetvenes-nyolcvanas években igazi virágkorát élte, gyaníthatóan nem egyedülálló módon az országban. Tömegesen jelentek meg ugyanis a színes, viszonylag keményebb papírra nyomott, eleinte 1, majd 1 forint 50 fillérbe, végül 2 forintba kerülő képeslapok. Ezekhez a fotókat sok esetben az MTI biztosította, és általában a Képzőművészeti Alap kiadója gondoskodott a megjelentetésükről. Számtalan példát ismerünk arra vonatkozóan, hogy ugyanaz a fotó nemcsak egyképes lapon, de sok fotós mozaikokon – akár több, különböző összeállításon – is napvilágot látott. A példányszám pedig több ezres lehetett, hiszen ekkoriban a képeslap postai küldése fele annyiba került, mint a levélé, és kiválóan alkalmas volt nemcsak az üdvözletek és köszöntések, de rövid és gyors üzenetek továbbítására is.
Képeslapok a XIX. század utolsó éveitől jelennek meg Szolnokról. Míg eleinte maga a megjelenés is különlegességnek számított, a tízes évektől már egyre fontosabb volt, hogy mi kerül az anzikszok fotós oldalára. Amit tehetséges fotósok és kiadók ki is használtak, így egy-egy üzlet, szálloda vagy éppen magának a fotósnak a műhelye nem véletlenül került a lapra. Miként láthatjuk ezt nagyon sok, 1940 előtt megjelent szolnoki képeslapon is. A második világháború után ez alapvetően megváltozott.
A szocializmus első éveit a régi, de még vállalható – ám semmi esetre sem kereskedelmi célú -, leginkább semleges témájú képek használata jellemezte. Aztán rájöttek, hogy a képeslap a városok legjobb propagandaeszköze, fejlődését, átalakulását bemutató eszköz lehet. Már csak azt kellett megvárni, hogy legyen is mit mutogatni, így talán nem véletlen, hogy a Kádár-kori települési képeslapok a hatvanas évek végétől élték reneszánszukat, és igazi karriert a rendszer utolsó két évtizedében futottak be. Ilyen képeslapokból szinte minden családnál találnánk, így értékük meglehetősen alacsony az antikváriumokban. (Vásároltam már 1 forintért is.)
Az ilyen szolnoki lapok közös jellemzője, hogy szinte csak az új épületeket ábrázolják.
Mint például az a hetvenes évek elején megjelent ötfotós lap, amelynek közepén az 1970-ben felavatott és 2016-ban elbontott Fáklyavivő látható. Az akkor már majdnem száz éve megyeszékhely város régi épületei közül csak a Tisza szállót találták érdemesnek a bemutatásra, ami ekkoriban ugye alig volt több negyvenévesnél. Viszont felkerült a lapra az 1967-ben átadott MÁV Kórház, ami első ránézésre akár egy elegáns szálloda is lehetne, hiszen semmi sem utal a funkciójára. Továbbá az 1970-ben átadott Várkonyi téri 18 emeletes – még a szolgáltató ház nélkül -, a körülötte lévő, és még épülő Zagyva-parti lakóteleppel. Illetve láthatjuk a Szigligeti Színház 1964-es főhomlokzatát, ami csupán a régi épület „paravánja” volt.
Legalább egy fél évtizeddel fiatalabb az a szintén ötfotós lap, amin Szolnok Kádár-kori címere is látható: a megőrzött pelikán motívummal, az 1962-ben elkészült Tisza-híd stilizált rajzával, és a Tisza hullámaiba érő vörös csillaggal. A múltat itt is egyetlen épület, az egykori Magyar Király Szálló, azaz a múzeum – akkor még könyvtár is egyben – testesíti meg. Láthatjuk viszont az 1974-ben átadott Centrum áruházat, az egy évvel fiatalabb Vízügyi székházzal – tetején a messzire világító csillaggal -, a fentebb már említett színházat és az 1966-ban elkészült katonai tízemeletest, a címerben is megjelenő Tisza-hidat és az 1975-ben felavatott Sportcsarnokot. Ez utóbbi önálló képeslapként is futott. Ezen összeállítás alapján tényleg azt hihette egy Szolnokot nem ismerő, ott sosem járó idegen, hogy itt tényleg csak „modern” házakat találni.
A pár évvel később kiadott, háromképes lap végképp ezt sugallja. Legnagyobb részét az 1975-ben átadott Hotel Pelikán, illetve az azt még pár éve is körülvevő műkővirágtartók és a tavaly elbontott betonlépcső uralja. Mellette a Jubileumi emlékmű, amit ugyancsak a város első említésének 900. évfordulóján adtak át az állomás előtti új téren. A jobb alsó sarokban pedig egy olyan épület – és a mából nézve ez adja ennek a lapnak az értékét -, amit egy évtizede, alig negyvenéves korában bontottak el. A néhai Damjanich uszoda fedett medencéje, aminek a teteje lelátóként és napozóhelyként is szolgált. Érdemes a Tomi reklámokat észrevenni, ami ugye sokáig a szolnoki ipar egyik büszkesége, kicsit a város emblematikus terméke is volt.
De hogy kicsit cáfoljam magamat, mutatok egy másik, ötképes lapot. Amire kettő, világháború előtti épület is rákerülhetett. Közülük az egyik – a jobb alsó sarokban – az 1899-ben épült zsinagóga. Amire mondhatnánk, hogy ilyen formában való megjelentetése igazi kuriózum, hiszen templomokról, főleg a szolnoki templomokról alig jelent meg akkoriban képeslap. De nem mondjuk, mert tudjuk, hogy amikor ez a felvétel készült, a zsinagóga már Szolnoki Galériaként funkcionált. Így remekül beleillet az imént már látott Hotel Pelikán vagy éppen az ugyancsak újrahasznosított Fáklyavivő alkotta kompozícióba.
Persze mindannyian tudjuk: attól, hogy valamit sokszor elmondanak, netán különböző propagandaeszközökkel még sulykolni is próbálnak – lásd képeslapok -, még nem válik valósággá. Szerencsére a hetvenes, nyolcvanas években is nagyon sok régi ház állt Szolnokon, csak legfeljebb nem lehetett büszkélkedni velük. Ám az öröknek hitt rendszerek elmúlnak, a házak többsége viszont megmarad.