Karmesterünk

Izaki Maszahiro, Szolnok főzeneigazgatója nem mindennapi ember. Beutazta már az egész világot, a legtöbb jelentős hazai és japán zenekarral dolgozott, dolgozik. Legutóbbi magyarországi koncertje előtt beszélgettünk, néhány nappal azelőtt, hogy ismét visszautazott Japánba.

– Bejárta az egész világot. Miért éppen Magyarországon telepedett le?

– A japán és a magyar kultúra között rengeteg a hasonlóság. Egyértelműen felfedezhetők a közös gyökerek. Elég például a nevekre gondolnunk. Nekem Izaki a vezetéknevem és Maszahiro a keresztnevem. A világon mindenhol máshol Maszahiro Izakinak hívnak, kivéve itt. A zenében is van közös. A japán népzenére ugyanúgy, mint a magyar népdalokra, jellemző a pentaton hangsor. Tehát itt otthon érzem magam. Amikor Bécsben tanultam, sokszor jártam Magyarországon, és már akkor megszerettem ezt a helyet. A ?80-as években is sokszor jártam Európában, bár akkor még egy más világ volt itt, a szocializmus. Aztán 1995-ben megnyertem a Magyar Televízió VIII. Nemzetközi Karmesterversenyét, ami sok ajtót megnyitott előttem, és azóta szinte folyamatosan Magyarországon dolgozom. Megszerettek itt.

– Milyen gyakran tud hazamenni?

– Mivel Japánban és Magyarországon is dolgozom, sűrűn, havonta ingázom a két ország között, de a mozgásterem sokkal nagyobb. Szerencsére sok koncertre hívnak. Éppen ezért az utazásaimat is mindig a koncertek határozzák meg.

– Mi a kedvenc helye a Földön, ami valami miatt megragadta?

– Nagyon szeretek itt, Szolnokon lenni. Olyan nyugodt és békés. Itt hagyják, hogy csak a zenének éljek. Japán nagyon zsúfolt, mindenhol hatalmas tömeg van. Ráadásul, ha az ember Tokióban karmester, az sok reprezentatív feladattal jár együtt. Ott nem lehet csak a zenére koncentrálni. (…)

– Milyen változásokat hozott Szolnok zenei életébe, mennyire fogékonyak az emberek a komolyzene iránt?

– Nagyon. Évek óta teltház előtt játszunk, ma is lesz egy koncertünk. Az, hogy a teltház mit jelent, persze a terem méretétől is függ, de általában 450-500 ember jön el egy-egy koncertünkre. Vannak olyan zeneművek, amelyekhez több zenész szükséges, arról nem beszélve, hogy ez mennyivel jobban hangzik, ezért ilyenkor a zenekar létszámát is meg kell emelni. Az Újévi koncertet – a Magyar Tánckoncertet – több mint kétezren hallgatták végig a Körcsarnokban. (…)

Liska Enikő

Ajtók a lelkünkön

Az ajtó című film közönségtalálkozóján, a TISZApART moziban, Szabó István Oscar-díjas filmrendezőt kérdezhette a közönség. Az alábbi, nem hagyományos interjú ebből a beszélgetésből készült. Sok kérdező és Szabó István válaszai Az ajtóról és a filmezésről.

– Hogyan építi fel filmvásznon a regény szimbólumrendszerét?

– Egy film lefényképezi a valóságot. Egy könyvben könnyű megteremteni egy szimbólumot, egy filmben valamivel nehezebb. Ha lefilmezünk egy ajtót, akkor az egy lefilmezett ajtó, és a néző nem a mögöttes jelentést fogja keresni, hanem arra gondol, hogy hol a kulcs. Eljutni egy másik emberhez nem könnyű dolog. Megismerni egy másik embert, levetkőzni az előítéleteinket, a gyanakvásainkat, a bizalmatlanságunkat, hogy a végén ez szeretetté változzon – most jön a szimbolikus kifejezés – nagyon sok ajtón kell keresztülmenni.

– Nem jellemző az irodalmi művekre, hogy két nő a főszereplő. Ebben a filmben férfiakról szinte szó sincs.

– Az ajtóban két nagyon erős ember feszül egymásnak, akiknek megvan a maguk világképe. Az egyiké organikusan része az életének, szinte természeti, a másiké tanult, támaszkodik az egész európai kultúrára. Mind a ketten erősek, és azt szeretnék, hogy a másik az ő világképük szerint éljen. Ez összeütközések sorához vezet, amíg szép lassan elfogadják, sőt megszeretik egymást. A kérdés az, mennyire lehet, mennyire szabad egy másik ember életébe avatkozni. Ez a film erről szól.

– Okozott gondot a szereplők kiválasztása?

– Nem. Emerence úgy tud hatni az emberekre, mint egy királynő. Ezt nem lehet eljátszani, erre születni kell. Ha ezt a királynőt keressük, hamar eljutunk Helen Mirrenhez, és hálásak lehetünk, hogy magáénak érezte ezt a szerepet. Egyébként akkor érezte meg igazán, miként kell Emerence karakterét eljátszani, amikor először felvette a ruháját. Ránézett a cipőre, belebújt és azt mondta: „Köszönöm, tudom a szerepem”.

– Milyen nyelven beszélt a két színésznő (Helen Mirren és Martina Gedek), hogy ennyire értették egymást és átjöttek az érzelmeik?

– Angolul. Martina Gedek élt New Yorkban, így nem okozott gondot számára az angol. De volt már olyan filmem, a Mephisto, ahol a főszereplőknek nem volt közös nyelvük. Volt, aki németül beszélt, mások csehül, lengyelül vagy magyarul. A színészek nem a szavakat figyelik, hanem az érzelem erejét, a tekintet fényét, a gesztusokat. Pontosan tudják, mit mond a másik, hiszen olvasták a szövegkönyvet, és a gesztusokból tudják, hol tart a másik. A szavak kevésbé érdeklik őket, a másik arckifejezését nézik, mert abból sokkal több kiderül. (…)

L. E.