Éppen a Ligetben brűgöltem, élveztem a strand kellemes meleg vízét, és nem nagyon akartam senkire figyelni, semmire gondolni, csak lazulni és kikapcsolni. Alig voltunk a medencében, kellemes volt a víz, a csend. Az itt folytatott meghitt beszélgetések azonban olykor nemcsak az egymással társalgóknak szólnak.
A múlt éttermei
Messze voltunk már az ebédtől, a vacsorán pedig még csak gondolkodni lehetett. Két éltes, vidám hang tulajdonosa, valahol a medence sarkában, a lágyan simogató vízben talán éppen a vacsoráról kezdett diskurálni. Először csak kedvenc ételeiket vették sorba, aztán következett, hogy ki mit főz jól, meg kinek a párja milyen konyhai produkcióban profi. Szó szót követett, és már a régi Szolnok utcáit jártuk. Ők ketten, no, meg mi, a medencében ülő hallgatók.
– Micsoda rántott velőt ettem a nemzeti bank épületével szembeni étteremben – mondta az egyik. – Te, mi is volt annak a neve?
– Nem tudom, talán Alföld – így a másik. – De már a nevekre nem emlékszem. Én a pacalt szerettem, ahogy ott a 605-össel szembeni étteremben csinálták. Képesek voltunk kiutazni oda a friss pacalért.
És jöttek sorba az éttermek. A Róza a benzinkútnál, a Baross utcán az, amelyik a söröző helyén volt, meg a régi Múzeum, ami különlegesnek számított, a két kis koszos az egykori Dami mellett, az úri Tisza, a Hemo, aztán a Magyar utca elején lévő, amiből később az a diszkó lett. És mindegyikhez egy-egy név – talán a főpincéré vagy a helyet meghatározó szakácsé -, no meg egy-egy specialitás. Itt jó volt a hal, amott a vad, ezen a helyen remek volt a sör, néhol meg még élő zene is szólt.
Ott a medencében megelevenedtek ételek, étlapok és helyek, én meg gondolatban beszálltam a diskurzusba saját emlékeimmel.
Milyen szép hely volt a Tisza-híd ligeti oldalán az Aranylakat. A folyó felé terasz, bent étterem, hétvégeken pedig már diszkó. Aztán a megyeházával majdnem szemben, a későbbi telefonbolt helyén is milyen jó konyhát vitt valaki. És a Zagyva cukrászda felett működőre emlékszik még valaki? És a Szolnok étteremre a vasútállomásnál? A nagy ablakaival milyen világos volt, és emlékeim szerint még főzni is tudtak.
Hová lettek a régi szolnoki éttermek? Hol van az a rengeteg séf, akik ezeket vitték? És hol vannak a vendégek, akik betértek? – Törtem a fejem, ott a ligeti medencében. És esküszöm, az egykor a strand kerítésének kívülről támaszkodó, de ablakával a strandra nyíló lángosos elé kígyózó sorba is beálltam volna egy papírvékony, két forintos lángosért.
