(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. május 4-én jelent meg először.)
Ha a Tiszaparti sétányról a vízirendőrségnél lemegyünk a folyópartra, és az ott kitaposott ösvényen elindulunk a Dohányfermentáló, azaz a szolnoki nagykanyar irányába, akkor előbb-utóbb érdekes vasbeton építményekre – műtárgyakra, romokra? – bukkanhatunk a fák között. A város múltjának ismeretében nem kell hozzá különösebb tehetség, hogy rájöjjünk, a Nostra tárház és környékén egykor zajló folyami teherszállítás nyomaira bukkantunk.
Ezek kivétel nélkül még abban az időben készültek, amikor a Tiszán uszályok és különböző teherhajók szállították az ömlesztett termékeket, elsősorban az Alföldön termett gabonaféléket. De rakodtak itt ki és be különböző építőanyagokat és faárut is. Mivel a vasúti sínek egykor a vízirendőrségig értek, az átrakodás nemcsak a tároló helyek és a hajók között, de ezek és vagonok között is történhetett. Emlékeim szerint a nyolcvanas évek második felében még volt ilyesmire példa. Hogy aztán miért szűnt meg, és főleg miért nem éledt újjá, nem tudom. Tőlünk Nyugatabbra ugyanis a folyók nemcsak pecázásra és szennyvízkezelésre, de praktikus és környezetkímélő szállításra is szolgálnak.
A lassan három évtizede megszűnt tiszai folyami szállítás nyomai lehetnek azok betontuskók, amikhez valamikor a különböző vízi járműveket kikötötték. Némelyiken valamiféle drótkötél nyomaira ma is bukkanhatunk, igaz a végük már csak valahová a föld alá fut. Ugyancsak találunk különféle betonból és vasból készült lejárókat, amelyek egykor a hajókhoz való eljutást vagy akár a rakodást segíthették.
Ám ezeknél sokkal érdekesebb például az a kis, lapos tetejű házikó, ami jelenleg leginkább egy szeméttárolóra vagy felhagyott hajléktalanszállásra emlékeztet (2. kép). Elképzelni sem tudom, mi célt szolgálhatott eredetileg, és mi mentette meg eddig a bontástól. Nagyjából ugyanilyen veszélyes építmény az az akna is, ami valahol az egykori Student vonalában, félig nyitva tátong (3. kép). Sötétben vagy csak a folyót nézegetve is halálos lehet. Persze mondhatnánk, hogy akinek nincs arra dolga, ne menjen oda, és akkor nem lesz baj. Mivel azonban tudjuk, hogy milyen élet van a Tisza parton, lehet, hogy érdemes lenne ezekről a használaton kívüli tárgyakról másként gondolkodni.
Miként a rakodópályák folyóparti pilléreinek megmaradt alépítményeiről is. Amelyek elsőre úgy néznek ki, mint egy-egy partra vetett hajótest (4. kép). Gondolom, belsejük tömör beton lehet. A belvárostól távolabb lévőnek az oldalán viszont ott vannak a beépített, vas létrafokok, így nemcsak alulról vehető szemügyre. Nem szeretnék senkinek példával szolgálni, de az én látogatásomkor egyértelműen látszott, hogy nem az egyetlen vagyok, aki megmászta már ezt az építészeti és hajózási emléket. Józanul, világos nappal sem tűnt túlzottan biztonságosnak a betonterasz széléről lenézni, vagy éppen a rozsdás létrafokokon hátrafelé lejönni. De hát a kíváncsiság.
Ami nálam a „nézzük meg közelebbről” becsípődésen túl azért afelé is mutat, hogy érdekelne ki ezeknek az építményeknek a tulajdonosa vagy a kezelője. Nem akkor tenném fel ezt a kérdést, amikor netán valamilyen baleset történik, és felelőst kell keresni! Hanem még most, amikor esetleg megelőzhető lenne a baj. Meg esetleg arról is lehetne ezen elhagyatott tárgyak gazdáival beszélgetni, hogy a magát a Tisza fővárosának hirdető városban, a folyópart másként is festhetne. Mert az is egy remek turisztikai attrakció lehetne, ha az egykori rakodópart biztonságos és rendezett alsó kövein, valóban a folyóparton ücsöröghetnénk.
Esküszöm, nem dobnám a folyóba a dinnyehéjat, hogy elússzon…