– Alig kezdődött el az évad, de pillanatokon belül négy új darabot is lát a szolnoki közönség. Hogy férnek el a színpadon?

– Évekkel ezelőtt kitalálták, hogy az előző évad végén kezdjünk el a következő szezonra készülni. Azaz májustól, amikortól már nem próbálnánk, csak esténként játszanánk, készítsük elő a következő évad első bemutatóit. Most is így volt, ezért a Kaktusz virága – amiben nem játszom – és az Utazás az éjszakában lényegében már tavaly készen volt, a bemutató előtti héten kell csak elővenni őket. A Sárga liliomot pedig már játszottuk tavaly háromszor bérleten kívül, így azt, a Pesten rendezett Vidéki Színházak Fesztiválja előtt csupán azért kellett újra próbálnunk, mert Kiss József szerepét Bitskey Tibor vette át. A beszélgetésünk után a Chioggiai csetepaté próbájára megyek, amit október közepén mutatunk be, tehát lényegében most ezen dolgozunk.

– Nincs az a veszély, hogy az előző évad végén próbált darabok szövege megkopik a bemutatóig?

– Nálam ez úgy működik, hogy amíg egy darabot tudatosan nem temetek el magamban, addig bármikor elő tudom venni a szövegét. Amikor viszont valamiről kimondom, hogy vége, az szinte azonnal törlődik.

– Mi van még fejben a tavalyiak közül?

– A Néma levente is megvan még, mivel azt játszottuk a nyáron, Gyulán. Illetve a Lift, ami még mehet a Szín-Mű-Helyben, ha igényli a közönség.

– Az előre próbálás azt is jelenti, hogy jóval az évadkezdés előtt tudja, miben fog játszani?

– Ez már korábban, a szerződtetéskor kiderül. Mivel minden bérletes előadásban és egy Szín-Mű-Helyben futó darabban leszek benne idén, úgy számolom, az évad nyolc-kilenc hónapja alatt 180-200 este lépek majd színpadra. De nincs ebben semmi különös, hiszen az elmúlt évek is így teltek.

– Tízedik évadját kezdi Szolnokon. Hogy lett szolnoki színész?

– A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem utolsó éves hallgatója voltam, amikor felkértek, hogy szerepeljek az új Nemzeti Színház nyitó előadásában, Az ember tragédiájában. Annak, akkor nem lett folytatása, így 2002-ben a Temesvári Színházhoz szerződtem, ahol másfél évvel később ismét felhívott Szikora János, hogy Szolnokon társulatot épít, jöjjek, számít rám.

– Járt előtt Szolnokon?

– Az állomáson, amikor átment a vonat. Meg egyszer, még a régi buszpályaudvaron. Úgyhogy, amikor először jöttem a színházba, kértem is, hogy senkit ne küldjenek elém, mert meg akarom ismerni a várost, ezért besétálok a vasútról. Elsőre nem volt valami felemelő élmény. De hát akkor még máshogy nézett ki Szolnok, például a főtér sem ilyen volt. Azóta nemcsak megszoktam, de meg is szerettem. És mivel itt van a feleségem és a kislányom, számomra ez a világ egyik legszebb városa.

– Ugorjunk kicsit vissza a Szolnok előtti időkhöz! Hogyan lett színész?

– Ceausescu idején voltam gyerek Székelyudvarhelyen, amikor az volt a szabály, hogy a színházaknak a költségvetésük hetven százalékát maguknak kellett előteremteniük. Emiatt az összes magyar társulat rá volt kényszerülve, hogy járja a magyar városokat. Így nem sokszor előfordult, hogy három színház játszott egyszerre Székelyudvarhelyen. Biztos, ez is közrejátszott a pályaválasztásomban, meg a családi indíttatás is, hiszen míg egyik oldalról reál beállítottságúak a felmenőim, a másik oldalon a nagyapám kántor volt, az egyik nagynéném pedig színésznő. Egyébként vele, Balázs Évával játszottam eddig egyetlen egyszer a szülővárosomban még főiskolásként.

– Számon tartják a szülővárosában, hogy színész lett?

– Székelyudvarhely Szolnoknál kisebb város, és az én korosztályomból, meg az előttem lévőkéből is kevesen mentek erre a pályára, tehát tudják az otthoniak, hogy a Barabásék fia mit csinál. Amióta pedig a szilveszteri műsorokat Szolnokról közvetíti a Duna TV, láthattak is színpadon. Bár jobban szeretem, ha az elmúlt években az MTV által felvett szolnoki darabokban látnak.

– Tudatos volt, hogy az anyaországban lesz színész?

– Nem. Onnan nézve persze nagydolognak tűnt, ha valaki Magyarországon vagy Budapesten – ami mégiscsak a magyar színjátszás bölcsője – léphet színpadra. Azt gondolom, hogy az életünk egy utazás, aminek különböző stációi vannak, és majd az Isten megmondja, hogy onnan mikor léphetünk tovább. Addig azonban azt a helyet kell a világ közepének tekinteni. Szolnok számomra egyébként is egy hihetetlenül nagy iskola lett. Balázs Péterék érkezése után lettem igazán színész. Felismerték ugyanis, hogy kiket lehet terhelni, és ennek megfelelően kaptam én is feladatokat. Nem mondom, hogy minden sikerült vagy minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de az elmúlt években végigjárta egy szakmai utat.

– Nem hiányzik ebből a film, a tévé vagy a szinkron?

– Elsősorban színpadi színésznek tartom magamat, az az én világom, amikor minden este meg kell születnie a csodának. Persze a hangom miatt szinkronizálhatnék, és talán eljön majd az az idő, amikor a film is megtalál. Jelenleg azonban nem fér bele az életembe, hogy szereplőválogatásokra járjak, ahol csak egy szám vagyok. Részben azért, mert kevesen vagyunk a társulatban, és Balázs Péternek köszönhetően van dolgom bőven. Másrészt pedig azért, mert a lehető legtöbb időt akarom a párommal és a kislányommal tölteni. Így is mindig gyötör a lelkiismeret, ha nem vagyok velük.

– Hol képzeli el magát tíz év múlva? Ebben az öltözőben fogunk beszélgetni?

– Politikus ismerőseimtől azt tanultam, hogy mindennel akkor kell foglalkozni, amikor elénk kerül. Ezért sem tudom megmondani, hogy tíz év múlva hol leszek. Az előző tíz év is úgy elrepült itt Szolnokon, hogy észre se vettem. Biztos azért, mert jó feladatokat kaptam, mert itt alapítottam családot és gyökeret vertem a városban. Itt a szeretet ölében ülnök. Ezért sem tervezek hosszabb távra. És egyáltalán nem leszek elkeseredve, ha tíz év múlva is itt beszélgetünk, mert az azt jelenti, hogy egyrészt élek, másrészt számítanak rám ebben a színházban.

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról származnak.)