A gyanútlan magyar turista, miután remekül megreggelizett Amszterdam sok tucat kávéházának egyikében – bagel, sajtkrém, eperlekvár és csoki reszelék (sírok az emléktől!) -, sőt a villamossínnel nehezített, csatorna fölötti híd felhúzását is megörökítette a narancslé és a tea között kirohanva, elindul a város múzeumi negyede felé, és mi jön szemben egy citylight poszteren? Tarr Béla, a magyar filmrendező előtt tisztelgő holland rendezvény plakátja. Aztán kiderült, hogy ez nem véletlen, mert szinte mindenhol felbukkan a reklám, ahol kulturális hirdetések vannak a csatornákkal és hidakkal szabdalt városban. Nem mondanám, hogy érzéketlen vagyok a kulturális hírek iránt, de itthon egy szót sem hallottam a Sátántangó, a Werckmeister harmóniák, a Torinói ló és a Londoni férfi rendezőjének kinti ünnepléséről. Természetes volt, hogy legalább a tisztelgés helyét megnézzük.
Az EYE Holland Filmintézet épülete, ami a főpályaudvar melletti csatorna túloldalán található – és ahová a belvárosból ingyenes komp visz át – magyar szemmel maga az építészeti csoda. Tulajdonképpen csak egy mozi, egy múzeum, egy konferencia terem és egy étterem. Csakhogy nem függőleges és vízszintes vonalak derékszögbe kényszerített rajza, kockák és téglatestek fantáziátlan rakosgatása, hanem egy bátor, játékos és ettől emlékezetes és jelképpé váló mestermű. Amit a fehér, a fa és az üveg ural, és belül is olyan terei vannak, hogy miközben bent vagyunk, a csatorna partján érezhetjük magunkat. Lehet, hogy mi, magyarok vagyunk a világ legkreatívabb nemzete, de hogy a tervezőasztal fölött ez elvész a megfagyott muzsikusainkból, arra legjobb bizonyíték az elmúlt negyedszázad honi, építészeti teljesítménye.
Szóval abban a valódi filmpalotában most a magyar Tarr Béla a legfontosabb alkotó. Akinek nemcsak a filmjeit vetítik és beszélgetnek róla, de még a múzeumi shopban is a nevével díszített jelvényeket, pólókat, öngyújtókat árulnak, természetesen a filmjei, az azokból készült fotók, plakátok és könyvek társaságában. Az egyik terem előtt pedig olyan magyar mozifilm plakát kiállítást látni, amilyenbe itthon se nagyon lehet belefutni. Milyen jó, hogy ezen a tavaszon a hollandoknak ez jut rólunk eszükbe.
Vagy esetleg Bartók, akinek a neve szintén felbukkant az amszterdami utcai plakátokon. Netán Rippl-Rónai József, akinek a képeivel meg az ugyancsak zseniális Van Gogh múzeum időszaki kiállításán lehet találkozni.
Ahol persze először a Van Gogh életművet nézi meg az ember. És rácsodálkozik, hogy abban az alig egy évtizednyi aktív időszakba micsoda korszakok és festmények fértek bele. Amit nem mellesleg úgy mutatnak be, hogy hasonló nagyságok képeivel illusztrálják Van Gogh korszakait. Olyan festményekkel, amelyek máshol külön attrakciók, „hívószavak” lennének, azok náluk lábjegyzetek. De esküszöm, nem emiatt hömpölyög nagyon sok helyi is a holland múzeumokban. Hanem mert gyerekként megfertőzik őket. Nemcsak itt, de a nemzeti múzeumnak számító Rijksmuseum-ban is lépten-nyomon olyan múzeumpedagógiai foglalkozásokba botlottunk, hogy bár egy szót sem értettünk, de jó volt nézni, ahogy a gyerekek és a fiatal pedagógusok is élvezték azokat a perceket. Hiába tudjuk Gárdonyi óta, hogy a falak ereje nem a kőben van, csak éppen képtelenek vagyunk ilyen módon felnőni hozzá. Hollandiában húsz év múlva is tömve lesznek a múzeumok, mert már gyerekkorban élményt nyújtanak.
Persze mondhatnánk, hogy könnyű ott, ahol két világhírű múzeum tőszomszédságában Banksy kiállítást is rendeznek. Igen, a pontosan azonosíthatatlan brit graffiti-művész alkotásaiból, aki képzőművészként jelenleg a legérvényesebb módon reagál korunk minden mocskára. És akinek az alkotásai ezért rendre felbukkannak a világhálón, mémekben köszönnek vissza, a virtuális közbeszédben rendszeresen hivatkoznak rájuk. Amikről elsőre azt gondolnánk, csak a monitoron népszerűek. Aztán az erősen negyvenesnek is szembesülnie kell azzal, hogy ezek a fiatalabb generációs attrakciónak gondolt alkotások élőben is mindenkié.
Mint Hollandiában a kerékpárok. Amelyből minden utcában annyi van, mint nálunk egy jól szervezett biciklis felvonuláson. Az persze rejtély, hogy a tulajdonosaik a tárolókból hogyan tudják kibányászni a saját drótszamaraikat, vagy miként maradnak egyáltalán életben az autók és a villamosok között, miként az is, mit fogyaszt az az anyuka, aki elől, hátul egy-egy gyerekkel, szatyrokkal vígan teker az amszterdami forgalomban.
Amit magyarként irigykedve nézünk. Aztán, amikor eltekernek egy Tarr Béla plakát előtt, akkor azért enyhül a sajgás. Ha itthon nem is tudunk róla, Amszterdamban van mire büszkének lennünk.
