(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás 2018. február 21-én jelent meg először.)

A ma már az ország szinte valamennyi vidéki színházában, de még a pesti József Attilában és a Nemzetiben is megrendezett Ádámok és Évák ünnepére nyugodtan mondhatjuk, hogy szolnoki találmány, a Szigligetiből indult országot hódító útjára. Nagyszerűsége abból az egyszerűségéből fakad, hogy nincs olyan kultúrával megfertőzött gyerek – másmilyen pedig nincs is -, akit ne izgatna a színház varázslatos, különleges és titokzatos világa. Márpedig nehéz annál nagyobb motivációt kitalálni, minthogy gyerekként a világot jelentő deszkákra ott lehet felállni, ahol máskor valódi színházcsinálók teszik. Ráadásul ebben a komoly játékban van egy jól látható cél – a premier -, amiért hetekig, hónapokig lehet lelkesedni, dolgozni, közben valódi kapcsolatokban csiszolódni, tanulni, tapasztalni. Szóval csupa olyasmit csinálni, amire a legjobb, legszabadabb iskola is csak ritkán teremthet lehetőséget.

Nincs kétségem afelől, hogy azok a diákok, akik 2010 óta – immár kilenc alkalommal – részesei lehettek ennek a játéknak, tényleg életre szóló emléket kaptak. És majd ha évtizedek múlva visszaemlékeznek a szolnoki diákéveikre, a saját legendáik, vicces történeteik, egész életüket meghatározó események között ez előkelőbb helyen lesz, mint bármilyen tanóra, lecke vagy dolgozat. Őszintén megmondom, lassan három évtizeddel a saját középiskolás éveim után, végtelenül irigy vagyok rájuk. Mit nem adtam volna érte, ha annak idején, még a „kiskoszosban” velem is megtörténhetett volna ez a csoda.

Történt vagy történjen bármi is a Szigligeti Színházban, legyen majd bármilyen is a végső mérleg, Balázs Péter direktorsága utólag megítélhetetlen lesz az Ádámok és Évák ünnepe nélkül. Talán pont úgy, mint a néhai Kádár cukrászda. Mert ki emlékszik ma már a feltaláló kevésbé sikerült süteményeire, a mások receptjéből készült krémekre, miközben örökre megmarad a habos isler?

A kilencedik szolnoki Ádámok és Évák ünnepének előadásait látva nem tudok mást mondani: angyal szállt le a Szigligeti színpadára. Az eddigi legszínvonalasabb, legkiegyenlítettebb produkcióhalmaz került a nézők elé. Amibe nemcsak a felkészítők, a diákok, de a színház technikai személyzete és néhány lelkes színésze is hatalmas munkát fektetett. Ónodi Gábor, Horváth Gábor, Molnár László és Radó Denise vették a fáradtságot, hogy segítsenek. Aminek köszönhetően olyan produkciók születtek, mint például a Liget Otthon A kőszívű ember fiai adaptációja, amire alig lehet szavakat találni. Sérült emberek nemhogy átugorták a korlátaikat, de hegyeket mozgattak meg, és lettek méltó és egyenrangú partnerei a szolnoki diákoknak. Nem szánalomból, nem kikényszerített egyenlő bánásmód okán, hanem a valódi és elvitathatatlan teljesítmény miatt. Angyalok között a helye mindenkinek, aki ehhez bármit is hozzátett!

Jó volt a nézőtéren ülni, különösen akkor, amikor felütötte fejét a színpadon a lázadó, a kritikus ifjúság. Dermesztő volt a Magiszteresek előadása, amiben egy akasztófa körül sorolták a közelmúlt merényleteit, majd egy macskában keresték a bűnösöket. Janne Teller Semmi című regénye jutott róla eszembe, meg az, hogy néhány diák mennyire szomjazhatja a kísérletező, akár provokatív, alternatív színházat. De ez látszott a Széchenyi, a Varga és a Tiszaparti egyik előadásán is. Elvont gondolatok és asszociációs játékok. Esküszöm minden pillanatot élveztem, és bántam, amikor vége lett.

Ha a címben szereplő Ádámok és Évák a ma születő jövő színházcsinálóira és rajongó nézőire utal, akkor Szolnokon most valóban van mit ünnepelni. Meg büszkének lenni. A színpadra lépő srácokra, a produkciókat segítő felnőttekre, és a Szigligeti Színházra, ahová olykor beszállhatnak az angyalok. Ami igazi ünnep a nézőnek is.