Az időrendi logika, és a rendezői szándék azt kívánná, hogy belépve az ajtón, balra indulva kezdjük megnézni a „Gyorsabban, magasabbra, erősebben…” című kiállítást a Damjanich János Múzeumban. Ám a jobbra eső, időrendben a legutolsó, azaz a legújabb olimpiai ereklye felborít minden tervet. Egyszerűen képtelenség nem Karakas Hedvig cselgáncsozó idei londoni mezével, illetve a tőle származó, sportpályafutását bemutató ereklyékkel kezdeni a tárlatot. A legújabb kori olimpia, főleg amióta beköltözött a szobánkban, a hőseinkről szól. Különösen azokról, akik valamiért szinte személyes ismerőseink. Márpedig minden olimpikon, aki valahogy kötődik Szolnokhoz, nekünk, szolnokiaknak még akkor is kedvesebb és fontosabb, ha nem állt a dobogó legfelső fokán.

A „Szolnokiak az olimpiai játékokon” alcímet viselő kiállítás nem egy klasszikus múzeumi tárlat. A bemutatott tárgyak ugyanis nincsenek tudományos igényességgel feldolgozva, az egyes elemek nem állnak össze a múlt egy részletének viszonylag alapos megismerésévé. Egyszerűen azért, mert ennek a kiállításnak nem ez a célja. Ez a kiállítás egy megelevenedő képeskönyv, amely így is olyan tudást hordoz, ami előtt csak meghajolni lehet. Nem tudom, hogy a rendező Csató Gábornak mennyi munkája van a tárlatban, de hogy remek dolgot tár elénk, abban egészen biztos vagyok.

Eddig fel sem merült bennem, hogy 31 olimpikon kötődik a városhoz, vagy születése okán, vagy azért, mert az olimpiája idején szolnoki csapat tagja volt. Azt sem tudtam, hogy a világháború után rendezett olimpiák mindegyikén volt szolnoki sportoló. Ugyanígy meglepett, hogy az első szolnoki női olimpikon már 1924-ben ott volt Párizsban, sőt még pontszerző helyen is végzett. És mindezeket Csató Gábornak köszönhetem.

A kiállítás erőssége a 31 sportolót bemutató életrajzi tabló, amelyek mindenkiről rengeteg és alapos információt hordoznak. Ráadásul nemcsak arról mesélnek, hogy mikor és hol kezdték a pályafutásukat, melyek voltak a legfontosabb eredményeik, de kiderül például becenevük, munkahelyük vagy éppen az, hogy mivel foglalkoztak, foglalkoznak sportpályafutásuk után. A kiállításon megvásárolható szerény kis kiadvány alján, apró betűvel olvasható, hogy a tablók szövegei a kiállítás után – azaz november 12-től -, a múzeum honlapján lesznek elérhetőek. Amit ebben a pénztelen világban megértek, bár a maga részéről már most is hazavittem volna őket egy igényesebb és drágább katalógusban is.

A kiállításon bemutatott ereklyék fotóival együtt.

Ezek ugyanis olyan tárgyak, amelyeket a sportvilágán kívüli civilek nagyon ritkán láthatnak. Kifejezetten örülök, hogy élőben, közelről láthattam például a sok vitát kiváltó idei, magyar, olimpiai formaruhát, ami szerintem kifejezetten szép. Soha nem gondoltam bele, hogy a különböző versenyek megannyi érmének micsoda szerteágazó formavilága van. Annak pedig tényleg lenyűgözve örültem, hogy végre közelről láthattam egy olimpiai aranyérmet. Ha jól sejtem, Boros Ottó Melbourne-ben, annak a híres döntőnek a végén kapott medálja látható az egyik középső tárlóban.

A múzeumoknak nemcsak az a dolguk, hogy a régit és a történelmit mutassák be. Hanem az is, hogy felvillantsák mindazt a mából, ami a jövőben a múltunk lehet. Ha pedig ilyen alaposan teszik, mint Csató Gábor és csapata tette, akkor ezzel azt is szolgálják, hogy a fiatalokból a múzeumok falai között történő dolgok iránt érdeklődő felnőtteket neveljenek.