Az egy dolog, hogy 19. század végén épült Szapáry utcai ház évtizedekig pusztulhatott Szolnok közepén. Legalább ennyire vérlázító, hogy immár harmadik hónapja követhető az épület lassú, de biztos összedőlése. Amikor a felelősöket majd megkérdezik (?), hogy mindez miként fordulhatott elő, akkor ugye a kiesett parkolási és területfoglalási díjakat, a kerítés költségeit is kiszámlázzák majd feléjük? Vagy ez a közös veszteségünk, mert hagytuk, hogy mindez a szemünk láttára történhessen.
A legerősebb jelenet, amikor az addig magyarul miséző templomban 1942 karácsonyán a férfiak versenyt üvöltik ugyanazt az egyházi éneket magyarul és szlovákul, miközben egy kislány németre is fordította a szertartást. Marika - a nagyszerű Borbély Alexandra - közben egy zsidó fiút bújtat.
Ez a Szolnokról az erdélyi Vízaknára 1907. augusztus 14-én küldött képeslap is bizonyítja, hogy a ma már a Tiszai hajósok terén működő Galéria étterem a környék egyik legrégebbi házában található. És nem tévedés: a fotózás idején az a sarki ház még a Szapáry utca utolsó telkén állt.
Tizenöt Szolnokon készült fotó abból a több tízezerből, amiket az elmúlt 15 évben azért készítettem a városban, a városról, hogy illusztrálni tudjam a blogSzolnokon megjelenő írásaimat. Most pedig csak azért válogatok belőlük, hogy magamat is emlékeztessem: 15 éve kezdődött.
Szolnok második világháború utáni történetének első korszakát, amikor szocialista nagyvárost kezdtek faragni belőle, két régi emlékmű áthelyezése is határolhatja. Ebben a 15 évben átfogó változások csak az ipartelepen történtek, ám a belvárosban már születtek brutalista középületek.
Az alföldi gátak teteje a legtöbb esetben hullámos és gazos, tehát azt is mondhatnánk a szolnoki Zagyva-gát művésztelep melletti részére, hogy nincs itt semmi látnivaló. Meg máshol a város parkjai, zöldterületei rendben vannak. Én is csak azért citálom a milliárdos beruházással várfallá lett gátat, hogy mielőtt újabb közterületek megújítására pályázik Szolnok, gondoljuk át: mit tudunk kezdeni a meglévőkkel.
A Házmesterek a vészkorszakban című könyvet azoknak ajánlom, akik még hisznek abban, hogy a történelem ismételheti önmagát, ezért kíváncsiak, miként lesz a kisember gonosszá.
– Béla nincs meg – néztek egymásra sápadtan a tintakék ruhás brigádtagok az épülő Tisza-híd Liget felőli végénél, miután a régi szerkezet egy darabja hatalmas robajjal belezuhant a folyóba. – Az a marha elindult a túlpartra, mert valami szerszámot a Szabadság téren hagyott – igazította meg tintakék nadrágja kantárját Lajos, aki negyedik éve nemcsak együtt dolgozott az új híd építésén Bélával, de vele is lakott a munkásszállón. – Nem érhetett át! Mert azok a balfasz pestiek elcseszték a kötéseket.
Legfeljebb másfél évtizede működhetett a Tisza szálló, amikor egy Szolnokra bevonult fegyverneki fiatalember ezzel a már háborús minőségű képeslappal üzent egy otthoni ismerősének. Ám nem emiatt mutatom meg ezt a lapot.
