A fák és az emberi hülyeség az égig ér. A Tisza árterében, a Millér közelében hirdeti ezt egy jó pár évtizedes fa, amire sok-sok évvel ezelőtt szögelhették fel az első táblát, miszerint ott valahol magánterület van, ahová belépni tilos. Az a hülye fa meg képes volt nőni, és ezzel látótávolságon túlra vinni a figyelmeztetést. Megoldás? Újabb tábla. Ahogy elnézem, lassan lehet szögelni a harmadikat. Hogy csapjon az ujjára az ilyen okos ember!
Mikve, A tizenkét dühös ember, Névtelenül, Mindszentyeia. Példák, amik bizonyítják: Szolnokon is lehet velőtrázóan jó színházat csinálni. Immár a Bakaruhában című előadása is világosan megmutatja, nem vagyunk elátkozva és a színészeinkkel sincs baj. Csak létezik egy másik világ.
A szolnoki Vártemplom előtt 2001 óta álló Szent István-szobor lefelé mutató jobbja arra emlékeztet, hogy a hatalmon lévőknek lassan ezer éve rendszeresen olvasgatniuk kellene az Imre herceghez írt intelmeket. Néha azon is elgondolkodom, kire hasonlít a szolnoki Szent István arca.
A szolnoki Kossuth tér 2., 3. és 4. számú épületeit az elmúlt százhúsz évben előszeretettel fotózták a 10-es számú épület környékéről. Nem véletlenül, hiszen a város impozáns épületeiről van szó. Ez a felvétel valamikor 1925 és 1928 között készült, tehát akkoriban nézhetünk szét a téren.
Harminc éve vasárnapra esett szeptember 30-a. A nap, amikor egy éven belül negyedszer járulhattunk a szavazóurnákhoz. A nap, amikor tulajdonképpen utolsó pillanataihoz ért egy éppen negyven évvel korábban felállított rendszer. Lehet nevetséges, de még tény: ön(magunkat) kormányozzuk.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
Az árnyékokkal díszített, vakolatlan tömb Szolnok kellős közepétől méternyire áll. 130 éve. Ez volt a 20 évvel korábban megyeszékhellyé tett város első bálterme. Amíg nem volt színházépületünk, itt léptek fel a vándortársulatok. Majd némafilmeket vetítettek benne, a harmincas évek elején pedig ezen a helyen nyílt meg a Szolnoki Mozgó. Sokan Vörös Csillag, vagy Nemzeti moziként emlékeznek az épületre. Ma fa nő a tetején. Húsz éve várjuk, hogy más képet mutasson a Sütő utca felé.
Alaptényállás az öregezés, mint bűncselekmény. De inkább szól az apa és két fia viszonyáról. Tasnádi István filmje visszaadja a hitem a magyar filmekben. Ajánlás nélkül is siker lesz.
