Kiengedtem magam a szabad világba, és pár nap után megállhatatlan, hogy ne írjak újra a koronavírusról. Azzal kellene kezdenem, hogy a maszkviselés nem férfias. A maszkviselés betartatása meg nem tudjuk, kinek a feladata. Lassan olyan lesz a maszk, mint az adó. Kell, de csak másra vonatkozzon.
A graffiti és a streetart gerillaművészeinek valódi elismerését az olyan tehetségtelen, agyatlan festékszórók akadályozzák, mint ennek a Tallinn városrészben lévő táblának az összefirkálója. Ez nem művészet, nem üzenet, ez szimpla rongálás, bűncselekmény, ami árt az egész szabad mozgalomnak. De a művészethez, a valódi önkifejezéshez nemcsak alapanyag és felület kell, hanem ész is. Azt meg ugye nem lehet vásárolni.
Nincs kilencven éve, hogy ezt az utcát megnyitották. Az is csak bő hat évtizede történt, hogy egy új otthonteremtési forma úttörője lett ez a környék. Négy és fél évtizede pedig nyoma sincs az utca régi elejének, ahol egykor kertes házak álltak. Minden szolnoki utca izgalmas, a Bálvány is.
A Szolnok környéki tanyavilágról se feledkezzünk majd meg, ha egyszer várostörténetet akarunk írni! Miként arról sem, hogy e téma egyik fontos forrásmunkája lehet a Sulák Istvánné által összeállított Emlékkönyv Tenyőszigetről című kötet! A tartalmától és a fotóitól leesett az állam.
A szüleim arra tanítottak, hogy hazudni nem szabad. A gyerekeimet arra nevelem, hogy mindig igazat mondjanak. Ma még csak egy órája dolgozok, de egyetlen igaz mondat nem hagyta el a számat. Ami nem lenne baj, ha csak magamban beszélnék. Vagy talán elnézhető, ha csak az irodában felbukkanó kollégákkal kellene szót váltanom. Ám nekem egy mikrofon van a szám előtt.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
Az árnyékokkal díszített, vakolatlan tömb Szolnok kellős közepétől méternyire áll. 130 éve. Ez volt a 20 évvel korábban megyeszékhellyé tett város első bálterme. Amíg nem volt színházépületünk, itt léptek fel a vándortársulatok. Majd némafilmeket vetítettek benne, a harmincas évek elején pedig ezen a helyen nyílt meg a Szolnoki Mozgó. Sokan Vörös Csillag, vagy Nemzeti moziként emlékeznek az épületre. Ma fa nő a tetején. Húsz éve várjuk, hogy más képet mutasson a Sütő utca felé.
Alaptényállás az öregezés, mint bűncselekmény. De inkább szól az apa és két fia viszonyáról. Tasnádi István filmje visszaadja a hitem a magyar filmekben. Ajánlás nélkül is siker lesz.
