Elsőre talán semmi különös, csak egy újabb képeslap Szolnok egykori korzójáról. Kicsit jobban megnézve azonban kiderül például, hogy a húszas években a Szapáry úton működött Acsay Lajos vendéglője, az Ipartestület székházában meg az Adriai Biztosító, a Nemzetiben pedig egy mozi.
Holnap kellene kiraknom ezt a cikket. Mert, ha csak ma emlékezünk, emlékeztetünk, akkor az nem több, mint egy lassan erodálódó hivatalos ünnep, pillanatnyi fellángolás, politikai haszonszerzés. Holott egész évben (is) beszélhetnék arról, hogy például Szolnoknak mit jelentett Trianon.
Az építkezés alatt az emlékezés szünetel? Ez jutott eszembe a két építkezés közé szorult Damjanich-szobor környékéről. A fű ugyan le van vágva, de nem virágok, hanem szemét virít az emlékműhöz tartozó dombon, lépcsőkön, mögé pedig ne is nézzenek. Értem én, hogy most nincs szem előtt. Meg azt is tudom, hogy a szolnoki csata napja óta koszorúzni se lehetett. De az emlékmű szó nem arra utal, hogy csak bizonyos napokon emlékeztetne az a mű. Az emlékezés az építkezések alatt sem szünetel(hetne).
A közönséggel való találkozás miatt várják leginkább a nyitás lehetőségét az Aba-Novák Agóra munkatársai. Ha holnap nyithatnának, megoldanák, hogy olyan programjaik legyenek, amiknek a szolnokiak örülnének. Molnár Lajos Milán igazgatóval beszélgettünk.
Egy legenda szerint a Büdösvíz alapjául szolgáló Csoda Lomboson novellához egy Szolnok környéki település szolgált mintául, ahol a hatvanas években olajat kerestek, de termálvizet találtak, amire a szocializmus kereteit áthágva épült sok minden. Bán Frigyes ebből forgatott vígjátékot.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
Az árnyékokkal díszített, vakolatlan tömb Szolnok kellős közepétől méternyire áll. 130 éve. Ez volt a 20 évvel korábban megyeszékhellyé tett város első bálterme. Amíg nem volt színházépületünk, itt léptek fel a vándortársulatok. Majd némafilmeket vetítettek benne, a harmincas évek elején pedig ezen a helyen nyílt meg a Szolnoki Mozgó. Sokan Vörös Csillag, vagy Nemzeti moziként emlékeznek az épületre. Ma fa nő a tetején. Húsz éve várjuk, hogy más képet mutasson a Sütő utca felé.
Alaptényállás az öregezés, mint bűncselekmény. De inkább szól az apa és két fia viszonyáról. Tasnádi István filmje visszaadja a hitem a magyar filmekben. Ajánlás nélkül is siker lesz.
