Szolnok egykori korzóján, a Szapáry úton, a város két régi, de minden bizonnyal a legszebbek közé tartozó háza, az egykori Kádár-cukrászda és a Kindlovics-bazár között, az épületek közötti résből kibújt egy fa. Nem ma. Jó ideje növekszik, gondolom, gyökereivel, elbújt törzsével küzd a százéves falakkal. Hogy ki fog győzni? Ha tudnánk, kié is az a rossz helyen lévő fa, talán válaszolhatnánk. Így csak aggódhatunk, Szolnok lassan pusztuló múltja miatt.
A levéltárak veszélyes helyek. És nem azért, mert az őrzött iratok, anyaguknál fogva, akár sérülhetnek is, hanem, mert olyasmik sorakozhatnak a polcaikon, amikre a jövő nem akar emlékezni. Különleges ötleten alapul a Szolnoki Levéltár legújabb kiállítása. Az írás megmarad?
A Hild téren, a "harangláb" melletti medence szélén áll 2018. április 18-a óta a Szolnoki Holokauszt emlékmű, ami lényegében két emléktábla és egy apró dombormű. Az emlékhely az első szolnoki zsidó templom közelében, az egykori gettó területén található. Talán nemcsak emlékeztet, de tanít is.
A harminc évvel ezelőtti nyár különösen hűvös és csapadékos volt. Ugyanakkor a mából nézve úgy tűnik, mintha minden határunk lőporos hordó lett volna. Közben Szolnokon is összeült az ellenzéki kerekasztal, a volt tömegszervezetek a helyüket keresték, és a hónap végére elfogyott a valuta.
Az önkormányzati választás szerintem nem elsősorban a pártokról és az országos politikáról kellene, hogy szóljon. Hanem saját magunk komolyan vételéről, önbecsüléséről és felelősségéről. Mert öt évre engedjük át a döntés lehetőségét lakóhelyünk közvetlen környékéről.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
Az árnyékokkal díszített, vakolatlan tömb Szolnok kellős közepétől méternyire áll. 130 éve. Ez volt a 20 évvel korábban megyeszékhellyé tett város első bálterme. Amíg nem volt színházépületünk, itt léptek fel a vándortársulatok. Majd némafilmeket vetítettek benne, a harmincas évek elején pedig ezen a helyen nyílt meg a Szolnoki Mozgó. Sokan Vörös Csillag, vagy Nemzeti moziként emlékeznek az épületre. Ma fa nő a tetején. Húsz éve várjuk, hogy más képet mutasson a Sütő utca felé.
Alaptényállás az öregezés, mint bűncselekmény. De inkább szól az apa és két fia viszonyáról. Tasnádi István filmje visszaadja a hitem a magyar filmekben. Ajánlás nélkül is siker lesz.
