A János Vitéz szerintem eljátszható népszínműként, varázslatos gyerekdarabként és felnőtt meseként is. Három külön előadásban, és nem egy darab három felvonásában. A szolnoki tapsok alapján azonban be kell látnom, kisebbségi véleményt fogalmazok meg.
A francia kisvárosok szélén is vannak áruházak és bevásárlóközpontok. Viszont a belvárosok tele vannak hagyományos, kedves üzletekkel. Hentes, pék, kalapos, szappanos. És nem a turistákra építik az üzleteket. Feljegyzések Franciaországból.
Nem gondolnám, hogy az Üvegcipő Molnár Ferenc legjobb színdarabja. Abban azonban biztos vagyok, hogy az Üvegcipőt műsorra tűzni már fél siker. Igaz, ha a színészek által hozzáadható másik fél nem jön össze, akkor bizony maga Molnár sem segíthet.
Külföldön járva mindig azt nézem, hogy ott mi működik, ami nálunk nem. És vajon miért? Azt hiszem, ez nem kisebbrendűségi komplexus, hanem az örök optimizmus: ha már olyan büszkék vagyunk az eszünkre, néha használhatjuk is. Feljegyzések Svájcból.
Jövő február végéig még a hatvanas-hetvenes éveket bemutató kiállítás várja az érdeklődőket a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár épületében. Az ott dolgozók azonban már a következő nagy tárlatra készülnek, amiről Szabóné Maslowski Madlennel, az intézmény munkatársával beszélgettünk.
Nevezhető vígjátéknak egy olyan film, aminek közel két órája alatt talán, ha egyszer felnevetett a közönség. Kínjában. Ha nekem is lehetne még egy kívánságom: Dobó Kata többet ne!
A Baross utca 2-8. közötti épületek eredeti állapotáról maradt ránk felvétel Varga József könyv- és papírkereskedőnek, illetve egy České Budějovice-i osztrák katonának köszönhetően.
Harminchét év után Jakab Dezső és Komor Marcell, illetve az épületeik miatt szerettem volna Szabadkára menni. Egy végtelenül kedves, kozmopolita, megfizethető, kávéházazó várost találtam.
A belvárosi nagytemplom toronysisakja még egyáltalán nem menekült meg. Az ezért (is) küzdő Dombi Gábor műemlékvédelmi szakértőt arról kérdeztük, hogy áll a sisak megmentésének ügye.
