Még át sem adták a képen látható házakat, talán még Várkonyiról el sem nevezték azt a teret, de képeslap már hirdette a fejlődő város, vagy a rendszer dicsőségét. Úgy négy évtizeddel ezelőtt.
Humán beállítottságúak egyedül ne keressék fel a Damjanich János Múzeum Gőzerő című kiállítását, mert úgy fogják magukat érezni, mint akit egyedül küldtek be a fizikaszertárba, hogy onnan valami egészen nyilvánvalót hozzon ki, miközben ő azt sem tudja, hol van. Oké, hogy gőzzel megy, de mitől működik?
Szolnokon a nyolcvanas években nem lehetett úgy kimenni az utcára, hogy ne lássunk katonai járműveket, vagy ne találkozzunk egyenruhába öltözött katonákkal. Szolnok akkor valóban katonaváros volt, aminek már leginkább csak a romjai maradtak meg.
Radó Deniset szeptember 24-én az Üvegcipő Adéljaként láthatjuk újra a Szigligeti Színház színpadán. Két héttel később pedig az ő rendezésével, a Csupa balláb című vígjátékkal nyit a színház új játszóhelye, a Szín-Mű-Hely. A rendező-színésznővel a próbák szünetében beszélgettünk.
Amint a várak ereje sem a falakban, úgy a színházaké sem az épületekben van. A legendás szolnoki színház 1990-ig ebben a megerőszakolt gnómban működött.
A Csepel D-705-ös platójának szélén Bíber Pál, a Verseghy Gimnázium testnevelője egyensúlyozott, de nem 1963-ban, hanem minimum egy évvel korábban. Még néhány kép arról a felvonulásról.
Ha megáll, hogy a 17 milliárdos NKA-pályázat döntnökei valóban „különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelést” követtek el, mit tettek a pénzhez jutók? Például Szolnokon?
A múlt század első évtizedében Szolnok már kerékpáros város. Legalábbis erre utal, hogy egy újabb 1905 és 1911 között készült szolnoki fotón bukkan fel biciklis. A Baross út felé tekert.
Az egykori Kossuth téri artézikút puttós szobra immár harmadik oldaláról is ismert. A „felnik” valójában „kerámia kompozíció”, és úgy tűnik, Zsoldos László készítette a Hegesztőt.
