Még át sem adták a képen látható házakat, talán még Várkonyiról el sem nevezték azt a teret, de képeslap már hirdette a fejlődő város, vagy a rendszer dicsőségét. Úgy négy évtizeddel ezelőtt.
Humán beállítottságúak egyedül ne keressék fel a Damjanich János Múzeum Gőzerő című kiállítását, mert úgy fogják magukat érezni, mint akit egyedül küldtek be a fizikaszertárba, hogy onnan valami egészen nyilvánvalót hozzon ki, miközben ő azt sem tudja, hol van. Oké, hogy gőzzel megy, de mitől működik?
Szolnokon a nyolcvanas években nem lehetett úgy kimenni az utcára, hogy ne lássunk katonai járműveket, vagy ne találkozzunk egyenruhába öltözött katonákkal. Szolnok akkor valóban katonaváros volt, aminek már leginkább csak a romjai maradtak meg.
Radó Deniset szeptember 24-én az Üvegcipő Adéljaként láthatjuk újra a Szigligeti Színház színpadán. Két héttel később pedig az ő rendezésével, a Csupa balláb című vígjátékkal nyit a színház új játszóhelye, a Szín-Mű-Hely. A rendező-színésznővel a próbák szünetében beszélgettünk.
Amint a várak ereje sem a falakban, úgy a színházaké sem az épületekben van. A legendás szolnoki színház 1990-ig ebben a megerőszakolt gnómban működött.
Nevezhető vígjátéknak egy olyan film, aminek közel két órája alatt talán, ha egyszer felnevetett a közönség. Kínjában. Ha nekem is lehetne még egy kívánságom: Dobó Kata többet ne!
A Baross utca 2-8. közötti épületek eredeti állapotáról maradt ránk felvétel Varga József könyv- és papírkereskedőnek, illetve egy České Budějovice-i osztrák katonának köszönhetően.
Harminchét év után Jakab Dezső és Komor Marcell, illetve az épületeik miatt szerettem volna Szabadkára menni. Egy végtelenül kedves, kozmopolita, megfizethető, kávéházazó várost találtam.
A belvárosi nagytemplom toronysisakja még egyáltalán nem menekült meg. Az ezért (is) küzdő Dombi Gábor műemlékvédelmi szakértőt arról kérdeztük, hogy áll a sisak megmentésének ügye.
