Aki a két ünnep között nyit cukrászdát, ráadásul olyasmit hoz Szolnokra, ami nem megszokott, és a Szapáry útban fantáziát lát, az megérdemli, hogy esélyt adjunk neki. Ez a remény szigete.
Ne áltassa magát senki azzal, hogy kirakott kukák többszöri áttúrása fölött szociális érzékenységből szemet kell hunyni! És ne áltassa senki a város lakóit sem, hogy a kukák elszállításának napján megelőzhetetlen az edények körüli disznóól kialakulása, ami néhol aztán órákig díszíti Szolnok utcáit. Áltathatnak, hogy jelenleg nem ez Szolnok legnagyobb problémája. Én meg azzal áltatnék, hogy ezeket az állapotokat fel lehetne számolni, amitől Szolnok máris picit jobb hely lehetne.
Szolnok másfél évszázaddal ezelőtt lett megyeszékhely. Ám ezen kívül is van/lenne mit ünnepelni, amit mutat, hogy ebbe a részbe csak a 100 évnél régebbi, kerek évfordulók fértek be.
Az év utolsó blogSzolnok bejegyzése rendhagyó abból a szempontból, hogy az Album rovatban négy olyan régi fotót mutatok be, amelyek olvasóktól érkeztek, és régi teleket mutatnak. BÚÉK!
Meg nem valósult álmok, avagy nem változik itt semmi? Horgászmúzeum Szolnokon, csúszó nagyberuházás, sorok a rendelőkben, lassú átkelés a Tiszán. Újabb karikatúrák a Kádár-korból.
A Tisza szálló úszómedencéjében kezdtem a napot, majd a néhai Sztálin téren sétáltam el a vármegyeházáig. A Dózsa György úti megállóban szálltam villamosra. Tovább álmodtam régi álmokat?
Emlékeznek még az M8-as autópályának arra a nyomvonaltervére, ami valahol Szolnoknál kapcsolta volna az M4-hez, azaz új utat nyitott volna nekünk Nyugat felé? Sokszor eszembe jut.
A színészet és a színház dicsérete? Szembesítés a megöregedés problémáival? Az őszinte szerelem győzelme? A mindennel és mindenkivel kufárkodók felmutatása? Sok fa áll ebben az Erdőben.
A csend miatt zárok be. Végleg. Meguntam hallgatni. A Kosztarika valamikor duruzsolt. Ide nemcsak inni, de találkozni meg dumálni jártak az emberek. Ma meg?
