Szolnok lakossága bő évtized alatt érte el újra a második világháború előttit. Talán ennek is volt köszönhető, hogy komoly lakáskrízis csak az ötvenes évek második felétől volt a városban.
Ránk is ránk férne valaki, aki a gyűlölködés helyett az összetartozásról „szól”, aki egy aprócska nép fiaként egy kontinenséért áll ki. Még akkor is, ha egy ilyen esemény nekünk csak álom.
Mit kezdhetett volna vele? Mármint a fittneszgépet vásárló, azt hazacipelő, tiszta otthonában felállító, a felesleges csomagolással szembesülő szolnoki. Időigényes edzésprogram lett volna a dobozt feldarabolni és hulladékudvarba vinni. Ebben az egyébként is szemetes, rendetlen városban az utcán jó helyen lesz – gondolhatta a szolnoki közterületek állapotán minden bizonnyal háborgó házisportoló. És bízhatott benne, hogy a köz költségén eltűnik a szemete. Miért ne, ha így is lehet?
Miként Pávek úr tudja, hogy pincéje hányadik lépcsőjén lesz ideális hőmérsékletű a sör, a Damjanich múzeumban vendégeskedő Ez sör! kiállítás is pont annyit mesél és mutat, ami még jólesik.
A Belvárosi nagytemplom tornyából sokszor készült szolnoki látkép az első világháború előtt. Például e fotó is, ami azonban csak a 20. század első négy évének valamelyikében születhetett.
Az Otthonunkért a Cukorgyári Lakótelepért Egyesületet hamarosan, többségében nem „őslakosok” alapítják meg, akik azonban Szolnok egyik ikonikus szegletéért már eddig is sokat tettek.
Pataky Attila, Deák Bill vagy éppen Tóth Gabi és GwM választások előtti, a kulturális miniszter általi kitömésének kiderülése közben ne feledkezzünk meg a szolnoki kedvezményezettekről!
Weinstock Ernő 1928 és 1932 között készült fotóján látszik igazán, milyen szép volt Szolnok első vasbeton közúti hídja, amely alatt átnézve a Tisza-part akkori fejlődése is felsejlik.
A blogSzolnok Album rovatában jelent meg egy fotó a vasútállomástól induló konflisról. A kép hátulján ez szerepelt: „Szolnok utolsó konflisa, 1966”. A közös emlékezet azonban mást mond.
