Nem történt semmi sem. Felejtsük gyorsan el? Egy évünk elszelelt. Dúdolhatnánk dalokat, csavarhatnánk ki verssorokat, ha éppen nem a bőrünkre menne mindaz, ami Szolnokon (nem) történt.
Egy film attól még nem jó, hogy kis költségvetésű. Az sem biztosíték semmire, hogy a sztori színházban működött. És sajnos a korábbi Oscar-díj sem garancia semmire. Mindez nem egykutya.
A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai 200 kiállítása becsülendő kísérlet arra, hogy a 21. században is népszerűvé tegye a 19. század nagy mesélőjét. Ám ehhez a 20. századi olvasók is kellenek.
Tuti biznisz, ha Szolnok néhány még meglévő, fák törzse köré hajlított hirdetőoszlopával a tulajdonosnak csak annyi dolga van, hogy beszedje a rájuk kerülő plakátok után a pénzt. Persze, lehet, hogy csak a jövő számára szeretné így megőrizni a szolnoki plakátokat. Meg az is előfordulhat, hogy gazdátlan a város, így ezek a függőleges szemétdombok évek óta egyetlen illetékesnek sem fájnak. Így háborítatlanul díszítik Szolnok utcáit.
Ugyanaz a szolnoki esemény, ugyanaz a cél, ugyanazok a résztvevők. A helyszínen. A Facebook bugyraiban azonban két külön buborék, amit Szolnok volt és mostani „első” embere fúj.
Az Otthonunkért a Cukorgyári Lakótelepért Egyesületet hamarosan, többségében nem „őslakosok” alapítják meg, akik azonban Szolnok egyik ikonikus szegletéért már eddig is sokat tettek.
Pataky Attila, Deák Bill vagy éppen Tóth Gabi és GwM választások előtti, a kulturális miniszter általi kitömésének kiderülése közben ne feledkezzünk meg a szolnoki kedvezményezettekről!
Weinstock Ernő 1928 és 1932 között készült fotóján látszik igazán, milyen szép volt Szolnok első vasbeton közúti hídja, amely alatt átnézve a Tisza-part akkori fejlődése is felsejlik.
A blogSzolnok Album rovatában jelent meg egy fotó a vasútállomástól induló konflisról. A kép hátulján ez szerepelt: „Szolnok utolsó konflisa, 1966”. A közös emlékezet azonban mást mond.
