A svájci, német és francia hármashatár közelében, a francia oldalon található Mulhouse, ez az alapvetően tipikus elzászi város. Mivel az autópályák elkerülik és, a közelben nagyobb és híresebb városok is vannak, maximum a Bázellel közös repülőtere miatt lehet néhányaknak ismerős. Már, ha az ember nem imádja a régi autókat, és nem törekszik arra, hogy lehetőleg minden autómúzeumba és ilyen tematikájú gyűjteménybe bejusson. Mulhouse-ban található ugyanis az 1978-ban alapított Musée national de l’Automobile, ahol nagyjából félezer autó van kiállítva. Tegyük hozzá mindjárt: nem is akárhol, nem is akármilyen autók, és pláne nem akárhogy megmutatva.

Kezdjük az épülettel, ami egy valamikori gyár néhány csarnoka, amit egy hídon keresztül lehet megközelíteni. A helyhez természetesen nemcsak hatalmas parkoló, de villamosmegálló is tartozik, ahová Mulhouse vasútállomásáról közvetlenül lehet elcsilingelni. A csatorna fölötti átkelés után, egy szerintem Shelby Cobra roadsterekből álló, a bejárati csarnok üvegfalával összekombinált hatalmas „szobor” alatt juthatunk be a múzeumba. A műanyagból készült sportkocsik miatt elképesztő az előtér, ahonnan egy belső, hosszú hídon át érkezünk majd meg a kiállítócsarnokokba, a híd két oldalán statikus és mozgó képekkel, mintegy felkészítve a látogatót az élmény befogadására.

A kiállítócsarnok egészen elképesztő, hiszen a tükörrel szerelt egyik falnak köszönhetően szinte végtelennek tűnik. És tulajdonképpen az is, a több sorban sorakozó régi autók elsőre felfoghatatlanok. Leginkább talán azért, mert a főcsarnok legalább harmadát az első világháború előttről származó, azaz a hőskor autói foglalják el. Csupa olyan matuzsálem, amelyek többségét nemhogy élőben nem láthattam még, de fotón is csak elvétve, legtöbbjüket a Kolibri zsebkönyvek rajzairól ismertem eddig. Nem tudom, hogy a kiállított autók mindegyike eredeti-e vagy replika, de nem is érdekel, hiszen ezek a járgányok mindenképp a csoda kategóriájába tartoznak. A mából nézve elképesztő megoldásokkal, kísérletekkel, félelmetes közlekedési lehetőségekkel. De ez a kezdet. Ha ezek az autók nem lettek volna, akkor nemcsak a nagy márkák nem léteznének, de szerintem a ma autói sem. Arról nem is beszélve, hogy ezek a régi járgányok így 100-120 év távlatából már igazi műalkotások.

A gyűjteménynek nem kevésbé erős a két világháború közötti kollekciója, amiben olyan autók is feltűnnek, amiket az első magyar filmekben – például a Hippolyt a lakájban – is láthatunk. Lenyűgöző hengerűrtartalmú, ugyanakkor a mából nézve vicces teljesítményű, ám gyönyörű luxusautók sorakoznak az egykori csarnok eredeti tartóoszlopai alatt. Ma már számomra ismeretlen márkák, egyáltalán nem népautónak szánt darabjai. Ezek alapján nem is nagyon lepődtem meg azon, hogy itt található a világ legnagyobb Bugatti gyűjteménye. És talán ebből következően a versenyautó szekció is elég erős. A matuzsálemek után talán a legnagyobb élmény volt gyermekkorom Forma-1-es autóit élőben látni.

Ott elsőre csalódásként éltem meg, hogy bár francia autómúzeumban jártam, a második világháború utáni francia autógyűjtemény milyen szegényes. Így utólag viszont egyáltalán nem bánom, hogy mondjuk a Renault 4-ből nem teljes kollekció, csak néhány furcsaság látható, ugyanakkor Simca, Talbot és számomra ismeretlen nevű márkák járgányai is befértek a hatalmas garázsba. Ahol az autóké a főszerep, és igazán nem fektettek túl nagy hangsúlyt a modern kütyükre, korszakonként egy-egy kivetítő bővíti az élményt. Ugyanakkor a játékautók gyűjteménye, a borulás szimulátor vagy éppen a csarnokban közlekedő UFÓ-busz olyan plusz, ami még szórakoztatóbbá teszi az egész gyűjteményt.

Amihez természetesen normális – azaz értelmezhető választékú és megfizethető árú – étterem is kapcsolódik, ami hasznos, hiszen a megszállottak több órát tudnak az autók között eltölteni. Ugyancsak nem hiányozhat a nagy kínálatú múzeumshop sem, ahol a ?filléres? emléktárgyak mellett, kicsit drágább könyvek, képek, ruhadarabok, no meg szinte megfizethetetlen modellek is megtalálhatóak. A legnagyobb dobás – amit sajnos nem tudtunk kipróbálni – a múzeumhoz kapcsolódó tesztpálya, ahol nagyjából két tucat, a mából és az én pénztárcámból nézve is különleges autó próbálható ki. Bánom, hogy valami gyári teszt miatt éppen nem lehetet néhány kört menni egy klasszikus Citroen-nel, vagy csapatni valamelyik amerikai cabriolettel. Feltette volna a koronát a múzeumra, aminek a kijáratánál egy Európában talán sehol máshol nem látható kínai, állami protokoll autó, egy „vörös zászló” limuzin is látható.

Nem tagadom: kicsit olyan volt, mint amikor a maci beleesik a mézesbödönbe. Hirtelen azt se tudtam, hogy a sok csoda közül mit nézzek, melyikhez rohanjak. Lenyűgöző és tiszteletreméltó a matuzsálemek sora. De fontos tudni: csak autómániásoknak, és nekik is csak egyedül vagy hasonszőrűek társaságában javasolt. Nekik viszont nagyon.