Kedden délután végtelenül szomorú voltam, hogy mivel csak késő este tudtam visszaérni a városba, ki kellett hagynom a 9. Tiszavirág Fesztivál első napját. Ez számomra igazi tragédia volt, főleg, hogy a Pesti Sikk és az Elefánt zenekarok produkciói különösen érdekeltek volna. Szerdán viszont számomra is elkezdődhetett – végre – a fesztivál.

A Tiszai hajósok terén kezdtük az estét. Elsősorban a Bartók Béla Intézet Zenekara – ha jól gondolom, zenekarvezető Farkas Róbert – miatt akartam onnan indulni, ám plusz programként az Olajbányász Fúvószenekar műsorából is ízelítőt kaptunk. Zenei alulképzettségem okán végtelenül csodálom azokat, akik bármilyen hangszeren annyira tudnak játszani, hogy közönség elé mernek állni. Náluk jobban már csak azok előtt emelem meg a kalapom, akik tanítják őket, és akik fiatal srácokat képesek rávenni a közös munkára. Nekem tetszettek. A Tiszai hajósok terének meg különösen jó hangulatot ad, ha ott szól a zene, remek illatok szállnak, ráadásul ritkán látott ismerősök is valamiért pont akkor vannak ott, mint mikor mi.

A Tiszavirág Fesztivál a sodródásról szól. Egyik helyről átvetődünk a másikra, és ott horgonyzunk le, ahol valami jót találunk.

Egyértelmű volt, hogy ezen az estén, a fesztiválon vacsorázunk. És mivel a Verseghy gimi előtti parkban felállított Nagyszínpadon az Anyám és Nyulam játszott éppen, a Táncsics utca torkolatában álló „Laci konyhát” választottuk. Sültkolbász, mustár, házi savanyúság, limonádé. A Zounuk ispános szökőkút előtt felállított padokon még helyet is találtunk, így akár zenés felárat is szedhettek volna a szerdai estebédünkért. Nem tudom, hogy a sültkolbász az Anyám és Nyulam miatt volt-e különösen kiváló, avagy a sültkolbász miatt volt remek a szolnoki banda, mindenesetre mindkettővel nagyon elégedett voltam. Sőt. Szerintem az Anyám és Nyulam egyre jobban nyomja. És láthatóan, rajongókból sincs hiány.

Vacsora után jöhetett a bor. Amit első alkalommal nem is lehet másba méretni, mint a fesztivál hivatalos poharába. Amin ezúttal a város jellegzetes épületeinek sziluettjei sorakoznak egymás mellett. Balatoni borra vágytunk. Így ezen az estén a Léránt Pince lett a nyerő. A hideg félédes muskotálya ismétlésért kiáltott, de a rozéja is megérdemelt választás volt.

Vacsora után borospohárral a kézben sodródtunk. A színház melletti színpadon feltétlenül bele akartam hallgatni az FM Caffe műsorába, majd eszünkbe jutott, hogy a sétány egy újabb szakaszán is sétálhatnánk. Kényelmesen átlavírozva a Borházak utcáján hömpölygő – vagy épp a jászlepényes előtt sorban álló – sokaságon, a református templom mellett kimentünk a Tisza-partra, majd onnét vetődtünk ismét a Tiszai hajósok terére. Ahol alaposan leragadtunk.

Még a színpad mögött sétálva, először azt hittem, hogy éppen CD szól, és Cserháti Zsuzsa fénykorának legjobb felvételei mennek. Aztán a színpad mellé érve le kellett ülnöm, mert már a Smart Jazz játszott. Hát emberek! Remek feldolgozások, sőt saját számok is elhangzottak, és az énekesnő – Győri Szilvia – olyat produkált, hogy hozzá képest az utóbbi évek tehetségkutatói és Cserháti-imitátorai ócska pojácák. Ráadásul a zongoristájuk is osztályon felüli módon bűvölte a billentyűket. Biztos, velem van a baj, hogy eddig nem hallottam őket, tegnap óta viszont rajongójuk vagyok.

Amiért köszönet a szervezőknek is, akik nélkül nem lenne minden évben ez a pár remek nap. És különösen a főszervezőnek. Éljen Kovács Ákos!