– Hogyan kerül egy alföldi gyerek nyolcezres csúcsok közelébe?

– Először lefelé indultam. Édesapám a földvári gimiben tanított, ahol egy barlangász csoportot is vezetett. Így családi programként, talán négy éves koromtól kezdve jártam vele ilyen túrákra. Aztán, amikor gimis lettem, kijöttem a föld alól, és elkezdtem mászni. Egyre kevesebb lett a barlangászkodás, és egyre többször másztam függőleges sziklafalakat és hegycsúcsokat.

– Emlékszik az első magashegyi sikerére?

– Nem nagyon. Talán a Magas-Tátrában vagy az Alpokban lehetett. Amire igazán emlékszem, az az első ötezer méter fölötti mászásom, amit ráadásul egyedül csináltam meg. Sok, szép csúcstámadásom volt. Európa tetejét például harmadik nekifutásra sikerült elérni, hogy aztán többször is feljussak a Mont Blanc-ra. Emlékezetesek az első Európán kívüli túrák is, 1997-ben Dél-Amerikában, 98-ban Indiában, majd Nepálban és Pakisztánban is jártam.

– Egy hegymászó mindig hegymászó, vagy csak a felkészülés és a túra idején?

– Azt hiszem, hogy minden nap, hiszen folyamatosan tartani kell a kondíciót. Az időjárástól, a munkától, no meg persze a hangulattól függően minden nap igyekszem futni, van, amikor 4-5, máskor 15-20 kilométert. Szolnokon élek, tehát a Tisza gát is nagyon jó terep erre, de persze az az igazi, ha hegyek között, mondjuk, legalább a Bükkben futhat az ember.

– Mennyivel más, amikor tudja, hogy hamarosan indul egy újabb expedíció?

– Akkor keményebben edz az ember. És nagy energiákat fordít arra, hogy szellemileg is felkészüljön az útra. Nem elég ugyanis az erőnlét, a lehető legpontosabban tudnom kell, hogy hová megyek, ott milyen körülmények várnak, mire számíthatok.

– Tavaly ősszel, Erőss Zsolttal a Himalájában jártak. Mennyi ideig tart egy ilyen út?

– Optimális esetben két hónapig. Nemcsak azzal megy el rengeteg idő, hogy kiutazzunk, a helyszínen felkészüljünk, hanem amikor már a hegyen vagyunk, az akklimatizálódáshoz is legalább két hét kell. Az borzalmas időszak. Fáj a fejünk, rossz a közérzetünk, gyomorrontásunk van. Aztán persze megszokjuk, és kezdődhet az alaptábor kiépítése.

– Használnak sherpákat, azaz helyi teherhordókat?

– Nem. Az az elvünk, hogy mindent a magunk erejéből szeretnénk elérni. Ősszel az 5700 méter körül lévő alaptáborig jakok vitték a holminkat, onnan viszont nekünk kellett mindent felcipelni a három kijelölt táborig. A húsz kilós zsák itthon meg se kottyan, de abban a magasságban ez komoly kihívás. Tizenöt-húsz lépést tud megtenni az ember egyszerre, majd pihennie kell, mert olyan nehéz a légzés.

– Mekkora a forgalom a Himaláján? Tényleg csak pénz kérdése a világ tetejére feljutni?

– Ha van hetvenezer dollárja, és némi erőnléte, akkor az utazási irodák két hónap alatt felviszik a világ tetejére. Két út is vezet oda, amelyeken néha, egy-egy kiépített szakaszon dugók is kialakulnak, annyian mennek arra. Mi azonban olyan utakat keresünk, amelyek technikailag kihívást jelentenek. Nem a megszokott irányokat követjük, és nem a legkönnyebben megmászható csúcsokra akarunk feljutni.

– Tudom, hogy Edmund Hillary-től is ezt kérdezték, de minek kell felmenni egy hegy csúcsára?

– Én is csak azt tudom mondani, amit ő: mert ott van. Leírhatatlan élmény elérni egy csúcsot, amiért annyit küzdünk. Egyszerűen felemelő érzés ott állni.

– És mit lehet ott csinálni?

– Miután iszonyatosan hideg van és kevés az oxigén, nem sok mindent. Nem is maradunk sokáig, hiszen fontos, hogy világosban mozogjunk a hegyen, és a lehető leggyorsabban érjük el a tábort.

– Mivel telik egy nap a táborban?

– Általában korán reggel indulunk, hogy a nap a lehető legkevésbé égessen. Ha jók az időjárási viszonyok, akkor körülbelül délig mászunk, megyünk előre. Körülbelül úgy mozogva, mint ha lassított filmet néznénk. Aztán következnek a mindennapi teendők, amik ott fenn sokkal tovább tartanak. Például a főzéshez használható víz olvasztása is elvisz három-négy órát. Egyébként pedig beszélgetünk, sztorizunk, sőt még a kártya is előkerül.

– Soha nem bánja meg, hogy elindul?

– De. Amikor iszonyatos hidegben egyedül vacogok a sátramban, akkor néha felteszem magamnak a kérdést, hogy mit keresek ott, és miért nem vagyok inkább itthon a jó meleg szobában a szeretteim mellett.

– És ők hogyan viselik az expedíciókat?

– A feleségemet úgy ismertem meg, hogy már hegymászó voltam, tehát tudta, hogy mire vállalkozik. De persze elismerem, nem lehet könnyű, amikor másfél-két hónapra eltűnök és nemcsak a család, de a vállalkozás is rámarad.

A képeket Szlankó Zoltántól kaptuk. A címlapon a lányaitól kapott kabalákkal látható, a második képen valahol 7000 méter felett, az utolsón pedig Erőss Zsolt és Horváth János társaságában.

EZ A CIKK ELŐSZÖR 2011. JANUÁR 25-ÉN JELENT MEG A BLOGSZOLNOKON