Én még ahhoz a – gyermekei által tévesen, de vállalhatóan boomernek nevezett – nemzedékhez tartozom, amelyiknek voltak olyan rádióműsorok az életében, amit várt, amit rendszeresen hallgatott, és itt, most nem feltétlenül a hétfői Kettőtől ötig című kívánságműsorra gondolok. Hanem mondjuk, a klasszikus 30 perc alatt a Föld körül-re Narancsik Ágota szerkesztésében és a Göczey Zsuzsa válogatta zenékkel, ami ablakot nyitott a világra. Vagy a Kabaré szeparéra, amit már a kilencvenes évek elején vezetett Fábry Sándor, és távol a fővárostól igazi kulturális csemegét jelentett. Sőt, nekem fontos volt a Nagy Feró féle Garázs is, adásidejében nem szívesen mozdultam el a rádiótól. De említhetném a Daráló című ifjúsági sorozatot is. Szóval nemcsak háttérrádióztam, zenét és süket szövegeket, meg híreket hallgattam, hanem szerkesztett műsorokat, amikből – vessenek meg érte, vagy nevessenek ki – tanulni lehetett.
Azt is be kell vallanom, hogy aztán következett majdnem három évtized, amiben azt gondoltam, hogy a rádiózásnak, pontosabban a szerkesztett hanganyagoknak vége, többé ilyeneket már nem hallgathatok. Merthogy a net meg a képes tartalom, és pláne a gyors informálódás iránti vágy nemcsak az igényeket öli meg, de igény hiányában az ilyen műsorokat és áttételesen a műsorkészítőket is. Aztán jött a podcast, mint műfaj. Amibe eleinte nem nagyon hittem. Majd úgy tűnt, aki talál egy mikrofont, az podcast-et indít. Ám mára olyan fantasztikusan széles és igényes lett a hazai podcast paletta, hogy szinte befoghatatlan. Nekem borzasztóan tetszik, hogy a legtöbb podcast úgy kerül a látó- és hallóterembe, hogy valaki ajánlja. Mond egy címet és egy-két nevet, hogy „ezt meg kell hallgatnod”. Jobb esetben pedig jön a link is. Merthogy sok helyen lehet már igényes hanganyagokra, azaz szerkesztett, minőségi beszélgetésekre bukkanni.
Egyik új kedvencem a Nyáry Krisztián által, a 24.hu hírportál alá beszerkesztett, de önállóan is értelmezhető és elérhető Buksó című, már a 100. adásán is túl lévő podcast. Nemcsak azért, mert alcímében könyvekről, írókról, olvasókról és olvasásról szól, hanem azért is, mert az egész jól felépített, az egyes részei kiválóan szerkesztettek, és Nyáry személyében olyan ember vezeti, aki valóban tud kérdezni. Nem azért, mert tudja, hogy egy kérdőmondatban hol a hangsúly, hanem mert vannak gondolatai, információi, alapműveltsége, és kíváncsi. Mindezeknek köszönhetően pedig olyan, nagyjából órányi beszélgetéseket csinál, ami befogadható és feldolgozható. Tényleg olyan, mintha én is ott ülnék az asztalnál, csak éppen tátott szájjal hallgatok, és nyelem az általában okos emberek tudását. Az egyes adások végén pedig jegyzetelek, hogy az aktuális témához kapcsolódva mi az a tíz könyv, amit Nyáry Krisztián ajánl.
Az kéthetente új részekkel jelentkező Buksó legutóbbi adásai közül legnagyobb kedvencem a Saly Noémi irodalom- és Budapest-történésszel felvett epizód. Már csak azért is, mert olyan zseniális magyarázatot ad a kávéházi kultúra megszületésére és 19. századi virágzására, hogy nem is tudom, miként építsem be a szolnoki helytörténetbe. Vagy, mert olyan kutatási ötletet dob be egy Krúdy novella kapcsán, hogy tényleg nehéz megállni, hogy az ember ne kezdjen ételfutárokat megállítani az utcán. De egyszerűen imádni kell, ahogy a városról beszélni tud, amiatt meg pláne, ahogy szinte minden vele készült interjúban be tudja ismerni, mi mindent nem tud még, mit kellene még kutatnia. Tiszteletreméltó alázat.
A rendszerváltás után a rádiózás számomra érdektelenné vált, főleg, amióta az autóban is tudok a világhálóról hanganyagokat hallgatni, ráadásul a közlekedési hírek a neten ezerszer gyorsabbak, mint a hangszórókban. A podcast viszont felélesztette számomra a hagyományos, jó értelembe vett rádiós műfajt. Csak éppen már nem egy adott időpontban kell a készülék elé kuporodnom, hanem bárhol, bármikor, akár több részletben is hallgathatom a kedvenc adásaimat. És ajánlhatom is. Elég csak bemásolnom egy linket.
