Nyolcvan év távlatából is volna okunk Magyarországon is arról beszélni, hogy mi lett a sorsa a vészkorszakban kirabolt zsidó honfitársaink vagyonának, kiknél és hol bukkanhatnak fel nemcsak értékes festmények, aranyékszerek, de egyszerű bútorok, ezüsttálak, kabátok vagy akár teáskészletek. Nem feltétlenül azért, hogy a kiraboltak sokadik generációja visszakapja felmenőinek tárgyait, hanem, hogy az akár a tudtukon kívül „orrgazdává” vált mai használók ily módon is szembe nézzenek a múlttal. A múlttal, ami nem változtatható meg, ráadásul annyi minden történik az újabb évtizedek alatt, ami akár ártatlanokat keverhet akaratukon kívül vállalhatatlan helyzetekbe. A Kincs a múltból című filmben is felbukkan ez az otthonát féltő, többgyermekes anya mondataiban: „ne üldözzenek el a lakásunkból”.

A német Julia von Heinz által írt, rendezett és részben gründolt (producerkedett) Kincs a múltból (Treasure) amerikai (Lane Dunham) és angol (Stephen Fry) főszereplőkkel, Lengyelországban forgatott, valós lengyel történeten alapuló, határok nélküli kérdéseket felvető film. Nem is könnyű eldönteni, hogy ebből a lengyel történetből azért lett ennyire nemzetközi alkotás, mert még a lengyelek sem képesek szembenézni a náluk, a második világháború idején elrabolt zsidó vagyonok későbbi sorsával, illetve a vészkorszak után otthonukhoz visszatérő zsidókat ért atrocitásokkal – lásd ez utóbbi témáról a zseniális 1945 című magyar filmet -, vagy azért, mert csak így láttak esélyt az alkotók annak megmutatására, hogy a jogfosztottak kirablásával való szembenézés nem egyetlen nemzet ügye. Mindenesetre a magyar filmforgalmazás lengyel filmfelhozatala alapján úgy érzem, ezt a történetet sokkal kevesebben láttuk volna lengyel filmként, mint német-francia alkotásként, angolszász és lengyel közreműködőkkel.

A Kincs a múltból azért is rendkívül érdekes, mert úgy mesél el egy tulajdonképpen második világháborús, személyes holokauszt történetet, hogy maga film a rendszerváltás utáni Lengyelországban játszódik, és egyetlen pillanatra sem lép ki ebből az idősíkból. Mindez valószínűleg azért alakult így, mert csak így lehetett hiteles a holokauszt túlélő, minden bizonnyal a háború után azonnal Amerikába távozott apa, és már New York-i lányának lengyelországi utazása. Az apa ugyanis 1991-ben még valószínűleg csak a hatvanas évei elején jár, aki 45-46 év távlatából idézi fel – hol szándékosan, hol komoly rábeszélésre – a 36 éves lányának a vészkorszak személyes történéseit. A forgatás idején, 2023 környékén már a lány is közel lett volna a hetvenhez, akinek nem sok esély lett volna a kilencven fölötti apjával egy ilyen időutazásra. Ráadásul a rendszerváltás utáni évek voltak azok a pillanatok – nemcsak Lengyelországban, de valószínűleg az egész volt szocialista táborban -, amikor az „elrabolt” vagyonokról egészen különös fénytörésben lehetett beszélni.

Mindenesetre éppen nyolcvan évvel a vészkorszak legtöbb kelet-európai áldozatot követelő tombolása után a Kincs a múltból nemcsak remek, megkockáztatom szórakoztató – minden pillanatában a nézőt lekötő – alkotás, hanem egy fontos felkiáltójel is. Nem lenne szabad felejteni! Sok mindent ki kellene még beszélni. Márpedig a felejtést megakadályozni és a kibeszélést inspirálni csak a Kincs a múltból című filmhez hasonló témafelvetésekkel lehet(ne). Éppen ezért kár, hogy nem ez az a film, amire minden magyar középiskolást szervezetten elvisznek, és pláne nem, amire özönlik a nagyérdemű. Nem akarok rosszindulatú lenni, de azt hiszem, maximum egy-két tucatnyian lehetünk Szolnokon is, akik megnézték ezt a filmet, és talán értik mindazt, amit fentebb leírtam.