Egy könyvről akkor tudom, hogy jó, ha a befejezése előtt alig várom, hogy újra és újra kézbe vehessem. Ha napközben eszembe jut, és van valami türelmetlenségből és kíváncsiságból kavart bizsergés bennem, akkor az a könyv nálam nagyon rendben van. És most már tudom, hogy ez egy folyóirat esetében is megtörténhet. Úgy esett, hogy az elmúlt két hétben az Eső idei második száma volt az esti olvasmányom, egy-egy novellára mindig szakíthattam időt. És az a novella másnap elkísért, és birizgált is, hogy vajon, mi lesz a következő.

Mindig félek egy kicsit a tematikus számoktól. Amikor egy egyébként rendszeresen megjelenő folyóirat szerkesztői úgy döntenek, hogy egyetlen téma köré próbálják szervezni a következő lapszámot. Könnyen előfordul ugyanis, hogy a dolog izzadságszagú lesz, mert a kiválasztott témához nehéz elegendő mennyiségű és színvonalú anyagot beszerezni. Őszintén megmondom, kicsit el is képedtem, amikor tavasszal azt hallottam, hogy a nyári Eső ilyen tematikus szám lesz. Témául pedig – talán kapcsolódva a labdarúgó VB-hez – a focit választották.

Félelmem azonban – legalábbis ebben az esetben – alaptalannak bizonyult. Sőt, egy olyan különleges lapszámot kerekített Jenei Gyula vezetésével a szerkesztőbizottság, amelyik nemcsak Szolnokon állja meg a helyét. Ez a lapszám, vagy ugyanezekkel az írásokkal egy novelláskötet, bárhol megszülethetett volna, mi viszont büszkék lehetünk rá, hogy ez Szolnokon látott napvilágot. Nem belterjes, nem nyögve nyelős, hanem kerek, mint a focilabda.

Mint említettem, nem szeretem a focit, viszont azok a történetek, amelyek a foci kapcsán a szerzőknek eszébe jutottak, nagyon szerethetőek. Emberiek, szépek és rendkívül szórakoztatóak. Történetek, amelyekben közelmúltunk kisemberi történelmei elevenednek meg. Történetek, amelyek olyan szépen vannak megfogalmazva, papírra vetve, hogy belesajdul az olvasó szíve. És olyan szórakoztatóak, hogy néha nem lehet eldönteni, sírjak, nevessek, megdöbbenjek, vagy felkiáltsak, mert arról a történetről nekem is eszembe jutott egy másik.

A kör, akik ez alkalommal a szolnoki Eső szerzőit alkotják, igazán illusztris. Számomra megtisztelő, hogy ebben a formában találkozhatok Esze Dórával, Lackfi Jánossal, Kukorelly Endrével vagy Kőrösi Zoltánnal. Az pedig külön öröm, hogy Benedek Szabolcs nemcsak szerzőtársukként van jelen az új Esőben, de – mint idei József Attila-díjas – interjúalanyként, elemzett szerzőként, sőt recenzensként is.

Ha valaki nagyon unja már a VB-t, vagy a naponta ránk szakadó esőt, akkor ne tegyen mást, csak szerezzen valahol egy focival foglalkozó Esőt, és mindjárt derűsebb percei lesznek, egy egészen különleges világban.