Miközben mindenki arról beszél, hogy a turizmusnak egész évben működnie kellene – még akár a Balaton környékén is -, évek óta rendszeresen botlok olyan múzeumokba és kiállítóhelyekbe, amelyek kora ősszel lehúzzák a rolót, és majd csak április-május környékén fogadnak újra látogatókat. Persze sok esetben ezt elfelejtik kiírni az intézmény honlapjára, vagy nem mindegyikre írják ki – mert a különböző uniós projekteknek hála, ezek az oldalak is nagyon tudnak szaporodni -, esetleg csak a közösségi felületeiken teszik közzé. Ennek köszönhetőn simán el lehet indulni múzeumba, majd az ajtóról lepattanni. Ahol ismét csak semmi nem jelzi, hogy az adott intézmény téli álmát alussza, mondván a világhálóra, valahová már feltették ezt az információt. Két helyen jártam így Tatabányán.
Először a Bánhida városrészben lévő Bányászati és Ipari Skanzennél, amire pedig úgy készültem, mint egy kisgyerek, mert mint fentebb már említettem: nekem Tatabánya leginkább a szénbányászatról szól. Csak az uniós táblákkal teleaggatott, bezárt vaskapu előtt szembesültem azzal, hogy mivel hajdanában télen bezárhattak a bányák (?), a bányászok meg melegebb helyekre húzódtak (?), nincs nyitva a skanzen. Amiről csak úgy tudtam megbizonyosodni, hogy a neten keresgélve találtam valami helyi múzeumi telefonszámot, ahol leginkább azon csodálkoztak, hogy a kapun nincs kiírva: áprilisig zárva. Röpke fél óra alatt, a tavaszias napsütésben még négy család csodálkozott rá ugyanerre. Ehhez képest már meg sem lepődtem, hogy Tatabánya híres veterán gyűjteménye sincs nyitva, igaz, a megadott címen itt sincs kiírva semmi. Hát nem zártam szívembe az egykori bányászvárost.
Csak abban bíztam, hogy a februári időpont ellenére a város fölé magasodó Turul-szobor környéke nem lesz lezárva. Nem volt. Sőt az autók és a kirándulók száma éppen azt mutatta, hogy ilyenkor is működne az idegenforgalom. Nem tudom, hányan voltak ott olyan hozzám hasonlók, akik sok százszor elmentek már a Turul-madár alatt, de soha sem érintették meg a talapzatát. Pedig tényleg jól néz ki közelről (is), sőt a lábától egészen különleges a kilátás, még akkor is, ha először csak lakótelepeket lát az ember. Számomra azonban nem ez volt az igazi élmény. Hanem a talán pár száz méterre lévő Szelim-barlang, ami nekem eddig szintén kimaradt.
Szóval felmentünk a hegyre, hogy leereszkedjünk egy barlangba, ami azért nagyon komfortosan közelíthető meg, és városi túrázók számára is kényelmesen felfedezhető. Egy szűk résen lehet bejutni a hivatalosan a Gerecse-hegység Kő-hegyének gyomrában lévő, nagyjából félszáz méter hosszúságú barlangba. Aminek a belmagassága elképesztő, egy rendesebb méretű templom is elférne benne. Pillanatok alatt apró lesz ott az ember, meg gyerek a felnőtt, és nem tudja megállni, hogy ne másszon fel oda, ahová csak lehet. Mert megéri. Lenyűgöző a természet apró porszemének lenni, és belegondolni, mi minden lehet a lábunk alatt. A barlang Tatabánya felé nyíló „erkélyei” pedig ugyancsak szuper panorámát biztosítanak.
És, ha már felmentünk Tatabánya fölé, ráadásul szép, kora tavaszi idő volt, célba vettük a Ranzinger Vince-kilátót, ami talán egy kilométerre lehet a Szelim-barlangtól. Ismét csak rá kellett jönnöm, hogy mennyi mindent rosszul vagy máshogy lehet látni távolról. Ennek a kilátónak a teteje ugyanis pont úgy „integet” az M1-es autópályán haladóknak, mint a Turul. Csak éppen távolról eddig azt gondoltam, hogy az ott egy felhagyott szénbánya aknája. Aztán most kiderült, hogy „csak” egy volt aknatorony, amit erre a helyre hoztak évtizedekkel ezelőtt, és kilátó lett Ranzinger Vince tiszteletére és láthatóan nagyon sok túrázó örömére. Persze ez egy ipari emlék, és nem elsősorban kilátó, úgyhogy a szűk lépcsőn olykor „sakkozni” kell, hogy a le- és felfelé tartók elférjenek egymás mellett. De, aki bátor, annak megéri felkapaszkodni a legfelső szintre.
„Milyen jó azért a tatabányaiaknak, hogy van hegyük!”. Meg nekünk, idegeneknek is, hisz a hegy és az ott lévő attrakciók kárpótoltak a téli álmot alvó múzeumok miatt.
