Férfiak és csodálatos játékaik

Mivel nem sorszámozzák, így nem tudom, hányadik alkalommal rendezték meg a Jubileumi téren lévő vasutas művházban az október 23-ai hétvégén, a helyi vasútmodellezők által szervezett vasútmodell kiállítást. Az azonban biztos, hogy a blogSzolnok archívumában már 2013-as fotókat is találtam ilyen rendezvényről. Illetve azt is ki merem jelenteni, hogy az elmúlt bő évtizedben szinte mindegyik kiállítást megnéztem, és soha se kellett csalódottan távoznom, pedig se modellező, se vasút szerelmes, sem kisgyermekes apuka nem vagyok. Igaz, eddig nem próbáltam megfogalmazni, hogy mi az, ami magával ragad egy-egy délelőttön a csomópontiban, a vasútmodellezők között. Azt hiszem azért, mert eddig csak a látvány kötött le, és nem hallgattam bele a kiállítók beszélgetéseibe.

A V43-as mozdonymodellt le is lehetett volna emelni a terepasztal végében lévő vakvágányról, majd kézben átvinni egy másik pályára. Ám azt hiszem, vérbeli vasútmodellező ilyet nem csinál. Inkább megvárja, míg a mozdonya mögül elgurul egy másik járgány, a távirányítású járművel így át tud tolatni a váltó fölött, amit másvalaki átállít, ő pedig előre menetbe kapcsolva kiállhat a „fűtőház” elé, majd, amikor szabad a pálya, elindulhat a terem, bocsánat, a felépített pálya túlsó végére. Valahogy úgy, ahogy ez a valóságban is történne. Komolyan véve a pálya foglaltságát, a többi közlekedőt, és persze a kollégákat, ebben az esetben a modellező társakat, akik a saját mozdonyaikat és szerelvényeiket is ugyanígy mozgatják. Közben pedig olyan szakszavak repkednek a minimum a saját klubjuk egyenpólóját viselő férfiak között, hogy a kívülálló csak kapkodja a fejét. És azt hiszem, meg sem lepődik, amikor az egyik irányító pult mögött valaki hibátlan magyar vasutas egyenruhában ül.

Játszani, bocsánat modellezni csak nagyon komolyan lehet. És talán nemcsak azért, mert a terepasztalok mögött álló férfiaknak ez életre szóló, „szent” hobbi, hanem azért is, mert elnézve a kiállításon kötelező árusok asztalain az árakat, itt nem babra megy a játék. Meg sem merem tippelni, hogy hány millió forint értékű mozdony és vasútikocsi cikázott október 24. és 26. között a VOKE három emeletének termeiben. Amikhez inkább hozzá se adom a megszámlálhatatlan mennyiségű épület, autó, és ezernyi életkép alkatrészeit. És inkább bele se gondolok, hogy a szerelékét bedobó, mozgó horgász, a világító lámpájú mini Wartburg vagy éppen a balesetet szenvedett vadászgép elkészítésében mennyi munkaóra lehet. Maradjunk inkább annyiban, hogy forintosítható értékében egy erősebb képzőművészeti kiállítással versenghetne mindaz, amit ezek a férfiak sokak örömére a művház asztalaira kiraktak.

De azt hiszem, nem is a forintban számolt érték, az elkészítésbe fektetett szaktudás és a komolyan vett működtetés fogott meg igazán ezen a hétvégén – és most már tudom, hogy a korábbi években is. Hanem az a végtelen nyugalom és békesség, ami a terepasztalokat körül lengte. És talán nemcsak azért, mert számomra felfoghatatlan türelem és kitartás kellhet egy-egy apró modell vaj tájrészlet összerakásához. Inkább azért, mert a terepasztal mögött állók, ülők, irányítók láthatóan boldogok is voltak. Azt csinálhatták, amit szeretnek, hasonlókkal lehettek együtt, ráadásul másoknak, nem is keveseknek örömet is okoztak. Férfiak a csodálatos játékaikkal. Vagy inkább csodálatos férfiak a modelljeikkel.


