Bojtár B. Endre barátom sokszor mesélt a hatvanas évek végéről, a hetvenes évek elejéről, amikor bevett szórakozásuk volt, hogy az apukájával vasárnap délelőtt és délután is focimeccsre mentek. A tudós papa ugyanis nem félt attól, hogy iskolás fiával bármelyik fővárosi pálya lelátójára kilátogasson, sőt, még abban is biztos lehetett, hogy jól szórakoznak majd.
Amikor erre terelődött köztünk a szó, sokszor megállapítottuk, hogy ma már nem mernénk ilyesmire vállalkozni. Nem csupán a magyar foci jelenlegi állapota, hanem a lelátókon uralkodó állapotok miatt sem. És bizony ez milyen kár.
Nem hittem volna, hogy ez ilyen gyorsan megváltozik. És nem bánom meg.
Szombaton délután nagyon jó volt szolnokinak lenni a tiszaligeti pálya lelátóján. Az új sárga-kék székek szinte mind megteltek. Rengetegen voltak kíváncsiak a 100 éves szolnoki focicsapat, évtizedek óta vágyott, első hazai, elsőosztályú mérkőzésére. Olyanok is, mint jómagam, aki meccsen még életükben nem jártak, akiknek nagyon kevés közük van a gömbölyű bőrhöz, és a szabályok terén is komoly kihívásokkal küzdenek. Azt hiszem, nem is elsősorban a meccs, a foci miatt látogattunk ki a lelátóra, hanem a megismételhetetlen élményért, meg az összetartozásért.
A fociban egyébként is ez utóbbi a legjobb. A csapathoz tartozás, az ügy, a fontos események, hogy lehet valamiért lelkesedni. És szombaton, nagyon sokan voltunk nagyon lelkesek.
A lelátón ülni pedig kifejezetten kellemes volt. A székek kényelmesek, a hazai szektor árnyékban van, és a szurkolótársak is inkább kulturált családapák, családanyák és gyerekek voltak, mintsem petárdázó, részeg huligánok. A beszólások többsége nem verte ki jobban a biztosítékot, mint egy közepes rádióműsor, sőt némelyik kifejezetten szórakoztató és vicces volt. A szotyit nem köpték a nyakamba, a sör nem ömlött rám, senki nem kért rajtam számon semmit, ülhettem nyugodtan. Ha meg már én sem bírtam, hát ugrálhattam, kiabálhattam, lelkesedhettem. Remek két órás szórakozás volt, komolyan megérte az 1400 forintot.
Persze a komforton lehetne még javítani. A két mozgóbüfé ennyi emberhez kevés volt, az új kijelző meg olyan rossz helyen van, hogy csak nyakunkat törve láttuk a zászlóktól. Az utak, a parkolók még félkészek, de látszik, hogy lesz ebből még valami.
A focihoz ugye nem értek, a játékot megítélni nem nagyon tudom, bár sok szakszerű, ám olykor egymásnak ellentmondó kommentárt hallhattam a lelátón. Az első 15-20 percben nagyon hajtottak a szolnokiak, a szerencse is melléjük szegődött, így hamar megszerezték a vezetést, az első NBI-es góllal. Aztán leült egy kicsit a játék, az iram se volt valami rettenetes, a bíró sporttárs pedig kifejezetten bizonytalanul tette a dolgát. Azt hiszem, a mérkőzés mélypontja az volt, amikor előbb sárgalapot adott az egyik szolnokinak, majd a partjelzővel konzultálva visszavonta azt, és 11-est ítélt a hazaiaknak. Ezzel lett kettő-null az első félidő.
A második játékrészben a paksiak jobban hajtottak, többet voltak a szolnokiak kapuja előtt. Ebből aztán adódott is egy olyan kavarodás, aminek az eredményeként, az egyébként kiválóan védő szolnoki kapus, potyagólt kapott be. Félő volt, hogy a paksiak felszívják magukat, ám ez szerencsére nem történt meg, és pillanatokkal a vége előtt a harmadik gólt is berúgták a szolnokiak.
Szép volt fiúk – zengett a lelátó. Szerintem, megérdemelten. A szolnoki fiúk jó szórakozást nyújtottak párezer szolnokinak.
Két hét múlva folytatjuk?