Középiskolás éveim egyik legfontosabb helyszíne volt az akkori 633-as alatt, a Petőfi Sándor utcában működő Ifjúsági Iroda. Szerintem az első látogatói között lehettem az irodának 1988 tavaszán, és ha csak egyetlen emléket kellene felidéznem a helyről, akkor azt mondanám: ült ott egy felnőtt, aki diákként is komolyan vett, és tényleg volt ideje rám. Ez a felnőtt pedig Baricz Péter volt. Akinek Papp Bélával együtt szerintem nagyon sok Szolnokon tanult vagy felnőtt ember köszönheti, hogy érdekes, értelmes és hasznos diákévei lehettek. Amit azt hiszem, eddig is tudtam, de az Agóra földszintjén látható kiállítást nézegetve elemi erővel tört rám.
Még akkor is, ha egyébként az idei év legfontosabb helytörténeti kiállításán arra is rá kellett döbbennem, hogy ebből a negyedszázadból nekem alig pár év jutott. Mégis mennyi minden van, amiről nem is tudtam, hogy nélkülük nem jött volna létre. Nézegettem a tematikus tablókat, és kapkodtam a fejem, hogy jé, hát azon a S. Ö. R. előadáson én is ott voltam a HEMO-ban, a Bródy koncerten is a Ságváriban, meg Sárkány Sutyi első fesztiválján, a Galéria környékén. Egy tízen-huszonéves srácnak ezek elképesztően fontos események voltak akkor, amikor a világot még nem egy hálón keresztül, virtuálisan akartuk megismerni és megélni, hanem kézzelfogható valójában.
Nézem a tablókat, és leesik az állam, hogy Szolnokon mennyi helyszíne volt az igényes kultúrának. Emlékszik még valaki a megyei tanács üdülőjére a mentetlenen? És a szabadtéri színpadra a belvárosi templom mellett? Vagy arra, amikor a Tisza parti sétány fái közé feszített madzagok adták egy képzőművészeti kiállítás hátterét? Múzeumudvar, Vasutas Művelődési Ház, Ságvári, VMZK, Művésztelep, mind-mind olyan hely, amit az Ifjúsági Iroda körül csoportosulók elképesztő érzékkel belaktak.
És akkor a szolnoki rockzene felvirágoztatásáról még nem is beszéltünk. Hát könnybe lábad a szemem, ha csak meghallom a Lady Machbet, az Exit, az Ippolit Matvejevics, az Adam 30 vagy éppen a Cadillac neveket. Az Agóra földszintjén pedig ott vannak képeken, plakátokon, lemezeken. Tudom, hogy utánuk is jöttek szolnoki bandák, de nekem ők voltak „A” helyi zenekarok, akikért illet, kellett, lehetett rajongani.
De nemcsak színházról és koncertről szólt az Ifjúsági Iroda, meg az Ifjúságért Egyesület. Voltak táborok, újságok, kiállítások, filmklubok, és közel két és fél évtizeden át egy hely, ahol tényleg fontosak voltak a srácok. Szívszorító, hogy pont nekik nem jutott állandó és biztos hely ebben a városban. Mondom, elsők között jártam náluk a Petőfi Sándor utcában, ahol kazettát másoltak, bioritmust nyomtattak. Aztán már egyetemistaként a Dózsa György út végén, a mai gyógyszertár helyére is benéztem olykor, főleg, hogy a Szolnoki Fiatal megjelenésében és terjesztésében is lehetett számítani rájuk. Utána voltam még a Somogyi Béla utcai klassz házban is egyszer-kétszer, ami a Varga mögött ma pusztul, redőnyén a jól ismert logóval. Aztán az első Szapáry utcai irodahelyiség nekem kimaradt, ám már közelebb a negyvenhez, sokszor voltam a volt Ságvári Művházban, ahol utoljára működtek.
Néztem a kiállítást az Agóra földszintjén. És nem tudtam, tudok szabadulni a gondolattól: miért lett ennek vége? Az én fiam, aki zenél, de nem talál próbahelyet a városban, ugyanúgy örülne az Ifjúsági Irodának, mint annak idején én. Miért vesszük el tőlük azokat az élményeket, amiket ezek az elsőre élhetetlennek tűnő, mégis maradandót alkotó emberek még évtizedekig okozhatnának nekik? Mert ki a franc emlékszik arra, hogy ki volt 20-25 éve Szolnok első embere, kulturális és ifjúsági főkorifeusa? Azt viszont mindig tudni fogjuk, kicsoda Baricz Péter és Papp Béla, és mi volt az Ifjúsági Iroda.
(A kiállítás december 23-ig látható az Agórában.)
