Sorolom, hogy miket nem értek az Arzén és levendula kapcsán.

Nem értem például, hogy egy évadon belül miért kell két nagyon hasonló, angolszász, bűnügyi blődséget műsorra tűzni. Az előző bemutatót, a Nyolc nőt még próbáltam azzal magyarázni, hogy kellett valami a nagyszínpadra, amíg a társulat férfi tagjai a zseniálisra sikeredett Tizenkét dühös emberrel vannak elfoglalva a Szín-Mű-Helyben. Persze a korábbi évadok alapján – gondoljunk csak a Radó Denise által az elmúlt évtizedben, a stúdióban rendezett darabokra – sejthetjük, hogy a Nyolc nő helyett is lehetett volna mást választani. Vagy, ha már ahhoz ragaszkodott valaki, akkor miért kellett hathéttel később ezt a Joseph Kesselring komédiát elővenni?

Lapozzunk! A színház honlapján az szerepel, hogy az Arzén és levendula bohózat két részben. Mi indokolja a valóságban a három felvonást és a két szünetet? Egy olyan alig kétórás produkcióban, ami ugyanabban a térben játszódik, és kellékeket se kell mozgatni. Esküszöm, tovább tart kimenni, bemenni, leülni, belelendülni, mint egy teljes felvonás. Amelyek közül a harmadik ráadásul egy függöny-leeresztéssel van tagolva. Ki kellett tölteni a rendelkezésre álló időt? Órabérben fizetnek valakit?

Menjünk tovább! Három felvonásban látja a darabot a néző, ez szerepel a műsorfüzetben. A honlapon miért nem sikerül hetekkel a premier után sem kijavítani, hogy „bohózat két részben”? Ennyire mindegy? Mondjuk, az Arzén és levendula műsorfüzetét forgatva ezen sem csodálkozom. Tényleg nem értem, hogy ezt, így, miért kell csinálni? Szerződés volt a nyomdával, ezért ha bármivel is, de ki kellett tölteni a drága műnyomóra nyomott oldalakat? Mindössze kettő, a darabot indokolatlanul ajnározó írás olvasható a 450 forintos füzetben, meg pár régi fotó az amerikai feldolgozásokról, és a szolnoki előadás színes képei láthatóak benne. Semmit. Az égvilágon semmit nem tesz hozzá az előadáshoz, nem árul el az alkotókról, az alkotói szándékról, a színházról, netán a színház terveiről. Nem akarom újra citálni, hogy régen milyen műsorfüzetek voltak Szolnokon, de ha valaki ezeket egyszer egymás mellé helyezi, könnyen vázolhat fel lejtmenetet.

Mindezek mellett akár apróságnak is tekinthetjük, vagy rendezői szándéknak a jelmezeket és a díszleteket. De én akkor sem értem, hogy ez a már-már abszurdba hajló komédia miért igényelte ezt a súlyos színpadképet, meg a láthatóan drágán kivitelezett jelmezeket. Csak azért, mert a darab ősbemutatója nyolcvan éve volt, mert a második világháború idején játszódik, teljesen indokolatlan ez a XIX. századira hajazó vizualitás. Ráadásul Barabás Botond jelmezén kívül egyik ruha sem tesz hozzá semmit a karakterekhez vagy az előadáshoz. Attól népszínházi valami, hogy száz évvel ezelőtti a színpadképe?

Tudom, hogy nem lehet egy évadban nyolcszor megugrani a Tizenkét dühös ember színvonalát. (Bár, ha nem ez a cél, akkor talán nem is érdemes belekezdeni.) Elfogadom, hogy A dzsungel könyvéhez hasonló produkcióból is évente csak egy fér fel a Szigligeti színpadára. (Bár, ha bűnügyi komédiából lehet kettőt bemutatni egymás után, akkor a musical sem kizárt.) Látom, hogy a közönség egyre inkább a könnyed szórakozást igényli. (Bár nem vagyok biztos abban, hogy egy közpénzből fenntartott színháznak csak erre kell figyelemmel lennie.) Érzem, hogy egy-egy előadás megszületését nemcsak a művészi igény, a mondanivaló motiválja. (Bár minden előadásnál érezhető lenne, hogy akkor mi más a motiváció!) De egyre nehezebben tudom mindezt elfogadni. (Bár rajtam kívül ez meg kit érdekel?)

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók)