Magyarázhatjuk magunknak tetsző módon az 1989-es eseményeket, sok kétségünk azonban ne legyen afelől, hogy a nagyvilág nem a mi interpretációnkban ismeri és raktározza a történéseket. Tudomásul kell vennünk, hogy persze a rövid XX. század három legfontosabb eseményének egyikénél indikátorok voltunk, távolabbról nézve azonban csak mellékszereplők lehettünk. Érdekes, hogy mi történt 1989-ben Magyarországon, de körülbelül abból a nézőpontból, ahogy az „1989 – Határon” című, tavaly készült dán-német-magyar-norvég film bemutatja. A világtörténelem részeként, személyes történetekben elmesélve.
Az egyik ilyen személyes történet Németh Miklós, akkori magyar miniszterelnöké. Aki rettentő rossz angol kiejtéssel meséli a saját szemszögéből az időszakot, amikor alig 40 évesen kormányfő lett, egészen addig, amíg az NDK-sok előtt megnyílt a nyugati határt. Azt hiszem, külföldi látásmód kellett ahhoz, hogy Németh Miklósból pillanatok alatt ne a volt miniszterelnök, hanem egy idősödő szemtanú legyen. Aki persze a film gerincét jelentő, de nem az egyetlen szálát adja. Mert ott van mellette az egykori NDK-s baráti társaság története, Nagy Imréék kihantolása és persze a világtörténelem, ami nem úgy került a filmbe, hogy igazolja a magyar szereplőt. Hanem objektivitásra törekedve.
Az „1989 – Határon” című film persze nem elsősorban a párhuzamosan futó szálak miatt lett elképesztően jó és izgalmas. Hanem a filmes és dramaturgiai megoldások miatt. Ilyenek például azon korabeli felvételek, amelyek többségét még soha sem láttam. Valószínűleg azért, mert nem elsősorban magyar archívumokból dolgoztak az alkotók. Vagy, amikor a dramatizált dialógusokat valós szereplők, korabeli képei alá vágták. Így sorsdöntő beszélgetéseket folytat a szemünk láttára Gorbacsov és Németh Miklós, Gorbacsov és Kohl kancellár vagy éppen Grósz Károly, akkori pártfőtitkár és a fiatal miniszterelnök. Zseniális. Ám hátborzongatóbb az egykori NDK-s szál eljátszatása, azaz, amikor a korabeli dialógusokat negyedszázaddal később mondják el ugyanazok az emberek. Hibátlan.
Ráadásul, mint egy jó játékfilmben, a cselekmények egy ponton összeérnek. Ez a pont pedig az 1989. szeptember 10-ei határnyitás, ami után szűk két hónappal leomlott a Berlini Fal. Bár pontosan tudjuk, hogy mi lesz a film vége, de közben nem unatkozunk, ugyanis benne izgalmas és megdöbbentő pillanatok. Az NDK-s baráti társaság sztorija kifejezetten ilyen. És vannak a filmben olyan felemelő pillanatok is, amikor csak azt érezni, hogy jó magyarnak lenni.
Ám nem ettől lett igazán hátborzongató és szerintem kötelező filmélmény az „1989 – Határon”. Inkább azért, mert rávilágít: iszonyatos tévedés azt gondolni, hogy mindez csak így történhetett. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy mindaz, ami akkor zajlott, hozhatott volna olyan fordulatot a Kremlben vagy a vaskalapos szomszédoknál, hogy azon a nyáron véresre rugdossák a hátsónkat. De simán beijedhettek volna a nyugat-németek is, és egy harmadik világháborúval fenyegető fegyveres konfliktustól tartva nem kérnek a mi nagyvonalúságunkból. Avagy az álig felfegyverzett Munkásőrség felett elvesztik a kontrollt, és Németh Miklóst félreállítva jön a visszarendeződés. Szóval a Tisza moziban most látható „1989 – Határon” című film nézése közben szembesülhetünk azzal is, hogy szerethettek bennünket a csillagok, hogy voltak kedvesek kedvezően együttállni.