Ennek a kiállításnak két hibája van. Az egyik, hogy az új alkotmány kapcsán jött létre, és annyi mindent mondtak már róla, hogy látatlanban vették el tőle mindenki kedvét. A másik, hogy nagyon jól titkolják. Pedig, ha ezen a két hibán túl tudunk lépni, érdekes dolgokat láthatunk a Galériában.
Kár kihagyni
Először is szögezzük le, hogy ha ezeket a képeket nem Kerényi Imre rendeli meg, és nem az új alaptörvényhez kapcsolódva születnek, hanem mondjuk, magától létrejön egy kortárs művészeket felvonultató, a XX. századi magyar történelem jelentős eseményeire reflektáló kiállítás, akkor mindenféle előítéletek nélkül léphetnénk be a Szolnoki Galériába (is). Másodszor, ha a 16 festmény utolsó négy képe nincs a sorozatban, akkor valóban egy múlt századi magyar, történelmi tablót kapunk. És eszünkbe se jut az elmúlt szűk évtized még nem teljesen a helyükre került eseményei miatt az egyébként egész jó anyagot félreérteni, félreértelmezni. Harmadszor pedig, ha mondjuk, egy államigazgatási szervezet nem próbál képzőművészeti programot szervezni, akkor még egy olyan kiállítást is kaphattunk volna, aminek nem a belpolitikai rovatokban történik meg a hírverése, ráadásul csak egy napig, és nem lesz olyan érzése az embernek, mintha titkolnák ezt az egészet az outsider szervezők.
Szóval, ha a fenti dolgoktól el tudunk tekinteni, és tényleg csak a képekre koncentrálunk, akkor szerintem egy kifejezetten érdekes sorozatot nézhetünk meg. Olyan képeket, amelyek az elmúlt évszázad, azaz a ma élők által is belátható kort jelenítik meg művészi eszközökkel. És mondjuk, hasonlóan kézzelfogható témák jelennek meg előttünk, mint a nagy barokk történelmi festményeken, amelyek témaválasztása és megrendelési módja egy fikarsznyit sem különbözött az itt láthatóktól. Csak éppen azok tartalmáról és minőségéről már dönthetett a legnagyobb kritikus: az idő.
Bevallom: nem számítottam rá, hogy a kiállítottak között olyan kép is akad – ráadásul nem is egy -, amelyiket eredetiben, de talán még reprintben is hazavinnék. Például Rényi Krisztina Kádár János kora című munkáját, amiben esküszöm, benne van abból a 33 évből legalább huszonöt, közte a magam tizennyolca is. A kép három síkja mindent elmond arról a korról. Előtérben sárga Trabant, úttörős jelvény, kutyás persely, néprádió, foci és úttörősíp karóba húzva. Középen Kádár sakkozik, talán véres talpú bábúkkal, keze ügyében 5 éves terv cigarettával, fején egy napilapból hajtogatott bohócsipkával. Mindezek mögött pedig sűrű, sötét erdő akasztófákkal, kötéllel és fegyverekkel. Miután György Pétertől tudhatjuk, hogy mind Kádár köpönyegéből bújtunk elő, azt hiszem, ez a kép mindnyájunkról szól, és sűrítve van benne minden, amit mi a legvidámabb barakk néven emlegettünk.
A bulváros celeb portréi miatt általam eddig nem sokra tartott Gyémánt László a Holokauszt képe miatt számomra teljesen új helyre került a kortárs festők között. És nemcsak azért, mert ez a kép politikailag és történelmileg is korrekt a festmény előterében megjelenített püspök, magyar rendőr, katona, csendőr és talán Szálasi miatt. Hanem mert valami fantasztikus módon utal a történelmi körforgásra. Induljanak el a kép jobb alsó sarkától, és az óramutató járásának megfelelően haladjanak! Honnan indult és hová jutott a vészkorszak. Természetesen a művésszel együtt feltehetjük a rettenetes kérdést, hogy vajon a történelmünk ismétli-e magát. Dermesztő. De azt hiszem, a kérdések feltevéséről is szól a művészet.
Ha a 16 képből az utolsókat nem számolom, de három képet választanom kellene a falomra, akkor bajban lennék. Mert rám nagy hatással volt László Dániel Rákosi Mátyás kora című képe illetve színvilága valamit az alkotó magyarázata miatt Galambos Tamás Nagy Imre újratemetése című festménye is. Azzal együtt, hogy ez utóbbin a beszédet mondó Orbán Viktor ábrázolást karikatúrának és ikonnak is tekinthetem. Ám ennél sokkal fontosabb, hogy az arcokkal rendelkező tömeget arctalan kordon veszi körül, és hát a koporsók mellett sincs arca mindenkinek. Akit érdekel, miért, az menjen és olvassa el a művész magyarázatát!
Egy pillanatig nem állítom, hogy ez az év kiállítása. Azt viszont igen, hogy kár lett volna kihagyni. Részben mert a képek többsége vállalható, részben pedig azért, mert ez a kiállítás, ezek a képek és mindezek megszületésének és bemutatásának körülményei a kétezer-tízes évek megkerülhetetlen története lesz pár év múlva. És erről miért beszéljek majd úgy, hogy kihagytam?
