A Pécsen élő Palády Zoltán Magnókazettás emlékeim című, elképesztően gazdag képanyaggal illusztrált, mindössze 500 számozott példányban megjelent könyvét kézbe véve döbbentem rá, hogy az én gyerek- és tinédzserkoromat is mennyire meghatározta a kazettásmagnó és a magnókazetta. Olyan megszállott magnós, hifis és kazettagyűjtő persze nem lettem, mint a magnokazetta.hu oldalt is működtető – ma már kevésbé frissítő – PaZo, akinek azt hiszem, örökké hálás leszek az elmúlt néhány nap múltidézéséért, illetve a magnókazettákról rendelkezésre álló tudás rendszerezett átadásáért. No meg, a Moby Dick zenekar néhai dobosának, aki megajándékozott a Magnókazettás emlékeim című könyv 110. sorszámot viselő példányával, amire azt hiszem, jobban fogok vigyázni, mint az első kazettáimra.

Az én első kazettás élményem is apámhoz kötődik, aki nem tudom, honnan, de a hetvenes évek első felében vásárolt egy mono Hitachi magnót, amit egy idő után a bátyámmal felváltva nyúzhattunk. Igaz, ő nyolcadik után felhagyott a hordozható kismagnó gyepálásával, mivel a nyári munkája végén egy Technics deck tulajdonosa lett. Mindez ebben az esetben csak azért érdekes, mert számomra nagyon úgy tűnik, hogy mi, akik a hetvenes-nyolcvanas években voltunk gyerekek és tinédzserek, nagyjából ugyanazt a magnós utat jártuk be. És igen, magyar Polimer kazettákkal kezdtük, de nagyon hamar rájöttünk, hogy a minőség és a menőség a nyugati és pláne a japán szalagoknál van. Csak Palády Zoltán könyvét olvasva és lapozgatva döbbentem rá, hogy tényleg milyen szép is tudott lenni egy-egy kazetta, némelyik popart műalkotásnak is beillett volna.

PaZo hatalmas lelkesedéssel és óriási szívvel megírt könyvében a legjobb, hogy nem egy műszaki, technikai katalógus, hanem egy magnózásra rácuppanó srác, a témáról lejönni képtelen ötvenes „utódjának” az emlékirata. Benne elmesélve a saját magnók történetét éppúgy, mint a kazettabeszerzések útvesztőjét, na és persze a másolások időrabló szabadidős programjait. Mindezt érthető módon erős pécsi színezettel. Ám ezzel egy cseppet sem csökkentve a Kádár-kori és a rendszerváltás utáni életérzést. Ugyanabban az országban éltünk, ugyanúgy lapozgattuk a nyugati katalógusokat, vadásztuk a jobb kazettákat, és ünnepeltünk, ha a dollárboltból beesett egy 90 perces csoda. Persze, ha Szolnokon írták volna ezt a könyvet, akkor Koxi is benne lenne.

Palády Zoltánnal sors- és kortársak vagyunk, ismeretlenül is ismerősök. Mert hétfőn én is rohantam haza a suliból, hogy a Kettőtől ötig című rádiós kívánságműsorból elcsípjek valami újdonságot. Sajnos a kazettaborítókra én mindig felírtam, a felvett dalokat, mert azt gondoltam, hogy ha végre megvan egy aktuális sláger, akkor az örök élet, nem fogom soha letörölni. Pedig kazettából soha nem volt elég. Főleg, amikor diszkózó nagybátyám megnyitotta a szentélyét, és megosztotta velünk elképesztően aktuális, jó minőségű, és akkurátusan katalogizált gyűjteményének egy-két darabját. Nekem ezekért szerencsére nem kellett fizetni, pár évvel később hangfalcipeléssel, elakadt autó sárból kitolásával egyenlítettem ki a számlát, amikor „roadja”lehettem a diplomatatáskányi kazettával, két deckkel diszkózó nagybácsinak. Mennyi emléket szabadított fel Palády Zoltán könyve!

Amit, mint könyvet is jó kézbe venni, pedig nem szeretem a fekvő formátumú kiadványokat. Ám itt a kemény borító, a megfelelő minőségű papír, az igényes fényképek, a remek képaláírások még arra is rávettek, hogy megtaláljam az ágyban olvasás megfelelő technikáját. Persze, rá lehetett volna ereszteni még egy szerkesztőt meg korrektort a szövegre, de azt hiszem, akkor épp az a szerethető bája tűnt el volna az egésznek, amitől a Magnókazettás emlékeim olyan, mintha a sajátunk lenne.