Falusi gyerekként szinte hozzám volt nőve az éppen aktuális bringám. Nem számított, hogy esik vagy szakad a hó, éjszaka van vagy nappal, ünnepségre vagy baráthoz kell menni, mindig és mindenhová drótszamáron indultam. Aztán városi gyerek lettem, megvettem életem első buszbérletét, és a kerékpár szép lassan a hétvégék, meg a nyári szünetek eszköze lett. Igaz, nálam is eljött az idő, amikor inkább kismotorra vágytam – egy Simson vagy legalább egy Babetta -, utána meg már a négy kerék volt a lényeg. Az első autómat – a szép emlékű Böskét – néhány évig nagyjából úgy használtam, mint gyerekként a bringát. Igaz, a lengyel ipar remekét, a nyolcvanas évek végén, egy marék húszasból tele lehetett tankolni, ha meg kifogyott a tartáj, egyedül is hazatoltam. Mint a láncát vesztett kerékpárt.

Szegeden és Pesten nem bringáztam. Részben, mert nem volt hol tárolni, így nem volt kéznél a járgány, részben meg akkoriban nem is volt divat valahová így érkezni. Igaz, Pesten ma sem ülnék bringára, nemcsak az autósok, de a cikázó gyalogosok és a nem éppen tüdőtisztító levegő miatt sem. Nem így Romhányi Tamás barátom – napjaink legjobb riportere -, aki évekig úgy járt munkába, mint én falusi gyerekként iskolába: szinte hozzánőtt az aktuális bringája. Ő vett rá arra, hogy kerüljük meg két keréken a Tisza-tavat, aztán meg a Balaton keleti medencéjét. Igaz, ez utóbbinál jó 20 kilométerrel kevesebbnek mondta a teljesítendő távot, és Tihanynál már nem lehetett feladni. Tamás tegnap hívott, hogy menjünk Tisza-tavat kerülni. Most kihagyom, egyelőre Szolnokon készülök a közös túrára.

Szolnokon ugyanis lehet bringázni. És ez a kijelentés csak annak érthetetlen, aki nem járt még néhány kisebb városunkban. Két kedvenc köröm van: a két híd illetve a belváros.

A „két híd” a belvárosi híd lábától indul. A gyalogosokat és a gyaloghíd építkezését kerülgetve végigtekerek a Tisza-parti sétányon. A főiskolától már inkább kerékpárút, mint sétány, a vízügyes telepig maximum kutyásokat és futókat kell túlélni. Ott van egy kis nehézség, mivel számomra érthetetlen okból a kórháznál vége a kerékpárútnak, és lényegében a Tószegi úton kell eljutni a négyesig. Nem mondom, hogy kellemes, kacsázó gyerekekkel pedig nem is ajánlott. Párszáz méter után azonban ismét kezdődik a kiépített kerékpárút, és a Szent István-hídon át, a Szandai réten tekerve, a Tisza-liget előtt jutok vissza a városba. A Tisza-ligeti bejárónál való átkelés kicsit macerás, ahogy látom, általában nemcsak nekem. A négyes mellett meg félelmetes, hogy csak egy árok választ el a száguldó kamionoktól. Mégis 11, viszonylag kellemes kilométer ez az út.

A „belváros” kör csak hat kilométer. A torkolattól indul, majd a Zagyvát követve tekerek az itt-ott megcsúszott kerékpárúton. Itt sincs kevesebb gyalogos, mint a Tisza-parton, viszont itt hiába is van felfestve a kerékpáros sáv. Érdemes lassan és figyelmesen, a kezet a csengőn tartva haladni. A második Zagyva-híd után – miért nincs ezeknek a hidaknak valami jó neve? – már gyérül a forgalom, és egész kényelmesen lehet áttekerni a Csokonaira. Jelenleg ott van a legnormálisabb kerékpárút, ami szinte folyamatosan visz az Eötvös térig. Innen viszont kicsit nehéz a dolog, mivel a kerékpárút a Baross úti járdán visz. Estefelé már egyszerűbb, napközben, a boltok nyitva tartása alatt, azonban érdemes óvatosan tekerni. Én a Pelikán parkolónál szoktam bevágni a művház elé, hogy aztán a Szapáryt keresztezve a Kossuth téren át fejezzem be – általában egy fagyival – ezt a kis kört.