Ha lenne értelme, akkor hosszasan vitatkozhatnánk azon, hogy az Egy bolond százat csinál című darab és az ehhez hasonlók érdemesek-e még színházi bemutatásra, meg az ilyen zenés bolondságnak mondott rendezéseket szabad-e Thália szent falai közé engedni. A művész-, a független- és az alternatív színházak szemszögéből nézve természetesen nem, sőt gumicsizmás sültparaszt, aki ilyen darabokat néz. A nem túl nagy nézőszámot produkáló, ámde magas művészi elvárásoknak megfelelő daraboktól extázisba eső ítészek szerint ez a fajta színjátszás a honi színművészet alkonya, és az ilyesmit már negyven éves se lett volna szabad csinálni. És azt hiszem, a szaksajtó, meg a nagyon művelt közönség is így áll az ilyen színpadi blődségekhez.

A baj csak az, hogy annak a közönségnek a jelentős része, akinek az adójából meg a jegyre és bérletre kifizetett pénzéből a színházakat fenn lehet tartani, azok jelentős arányban más elvárásokat támasztanak a színházakkal szemben. Legyünk már egy kicsit őszinték, és lássuk be: az emberek nagytöbbsége, ha már kéthavonta eljut színházba, nem feltétlenül a lelke és az agybarázdáinak a mélyszántását várja. A magas lóról meg lehet őket vetni, de ez nem változtat a tényen: a színház mégiscsak a közönségért, és nem az önmegvalósító művészekért és lilagőzös kritikusokért van. Persze, kellenek újító, agyat robbantó, közönséget nevelő előadások, de kellenek mellette ilyen agymosodák is.

Nem volt valami kellemes a múlt hetem. Péntek este hétkor se úgy érkeztem a Szigligetibe, hogy a ruhatárban tudom hagyni a napi pörgést. Ha nem lett volna az a kölcsönkapott bérlet, lehet, hogy el se indulok, vagy valami alsókategóriás amerikai filmre váltok jegyet. Ám adott volt a lehetőség, és tíz perc múlva azt vettem észre: kikapcsolok. Lehet, hogy olyan bolond lettem, mint a darab ügyefogyott hősei, de nem érdekel. Jól esett.

Így eszem ágában sincs mélyen elemezni a rendezést és a szereplőket. Persze Mészáros István Pulcher szerepelhetett volna többet, Lugosi Claudia lehet, hogy kicsit harsányabb volt a kelleténél, Dósa Mátyás meg lassan bármit képes eljátszani, az általam eddig soha nem látott Járai Máté pedig hozta a Latabár figurát. Gőzöm sincs, miről szóltak a dalok, viszont a szinte minden jelenetben felbukkanó táncosok most is tetszettek. Vérmérséklet kérdése, hogy a második felvonás végén Ifj. Jászai László részeg rendőrtisztje sok volt-e, én mindenesetre tudtam röhögni rajta. És, hogy az előadásnak hirtelen lett vége vagy sem? A frászkarikát sem érdekli.

Nem ez lesz a Szolnoki Szigligeti Színház társulatának idei legjobb produkciója, valószínűleg, már jövőre se nagyon fogunk rá emlékezni, de péntek esti agymosó limonádénak tökéletesen megfelelt. És egyáltalán nem érdekel, ki, mit gondol rólam azért, mert itt eresztettem ki a heti gőzt. Ne is vitatkozzunk, hogy ki a bolond, meg ki nem!

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról származnak.)