– Mikor jutott eszébe, hogy a színházi pályát válassza?
– Ötödikes koromban lett az osztályfőnököm Rozika néni, aki indított egy amatőr színjátszó csoportot – ami a mai napig működik a településen -, és ez ki is jelölte a pályámat. Minidig érdekeltek a művészetek, volt bennem egyfajta magamutogatási vágy, de azzal, hogy elkezdtem színjátszó- és szavalóversenyekre járni, eldőlt, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Hatvani középiskolásként is tagja maradtam a színjátszó csoportnak, és a felvételire is Rozika néni készített fel.
– Nem is volt más alternatíva?
– De volt. Kerényi tanár úr felvételiztetett, és megkérdezte, mi lesz velem, ha nem vesznek fel. Mondtam, akkor megyek az Államigazgatási Főiskolára, mire felnevetett, hogy színésznő vagy tanácselnök leszek. Persze nem tanácselnök akartam lenni, hanem anyakönyvvezető, hogy különleges, felejthetetlen élményt nyújtva adhassam össze a párokat. Mivel elsőre felvettek, ebből nem lett semmi.
– Azóta lényegében két társulatnak volt a tagja.
– Főiskola után Győrbe szerződtem, ahol a társulat fiatal üdvöskéjeként nemcsak jó szerepeket kaptam, de rengeteget tanultam is. Nagyon jó iskola egy vidéki társulatban dolgozni, mert annyiféle műfajban játszhatunk. Aztán, amikor négy évvel később hívtak a Nemzetibe, ahol főiskolásként gyakornokoskodtam, nem lehetett nemet mondani. Színészóriásokkal és kiváló rendezőkkel dolgozhattam tizenkilenc éven keresztül.
– Úgy, hogy közben a Barátok közt egyik meghatározó szereplője lett. Miért vágott bele?
– Amikor 1997-ben elkezdtek szereplőket keresni a sorozathoz, még senki nem tudta, hogy mi lesz ebből, milyen siker lesz és mennyire változtatja meg az életünket. Egy feladat volt, amire jelentkeztünk, és engem az utolsó pillanatban választottak ki a szerepre. Miközben már ki voltam írva egy új darabot próbálni. Kilenc évig játszottam úgy a sorozatban, hogy nem kellett sem a színházat, sem a társulati tagságomat feladni, és minden évben legalább egy új darabban benne voltam, miközben a repertoáron lévőket is folyamatosan játszottuk.
– Mikor járt először a szolnoki színházban?
– Középiskolás koromban. Egy olyan darabot láttam Verebes István rendezésében, amiben két éve én is játszhattam a Karinthy Színházban. Persze utána is néztem itt előadásokat, és sokakról tudtam, hogy itt játszanak. Például Gombos Juditról, akit még az amatőr színjátszós időkből ismerek vagy Radó Deniseről, akivel főiskolai a kapcsolatunk.
– Hogy talált most egymásra a Szigligeti Színház és Ön?
– Tavaly nyáron hívott fel Kiss József azzal, hogy bemutatják egy darabját, amiben gondolt rám. Mivel három éve szabadúszó vagyok, belefért az életembe, és elvállaltam a Könyvtári capriccio főszerepét, ami azért is izgatott, mert egy mai, kortárs ősbemutató részese lehettem.
– Hogyan zajlottak a próbák?
– Rendkívül szabadon és együttműködően. Amiatt, hogy ez egy modern darab, ráadásul a rendező írta, Józsi nem ragaszkodott makacs módon a szövegéhez. Engedett bennünket is a figurát alakítani, simán előfordult, hogy egy-egy mondatot vagy bemondást a szereplők javasoltak. Öt hétig próbáltunk, és bár az elején úgy tűnt, nem kell ehhez ennyi idő, az utolsó két hétben rengeteget dolgoztunk, mert akkor állt össze igazán a darab. A próbát, de az előadásokat is nemcsak amiatt élveztem és élvezem, mert jó az anyag és a partnerek, hanem mert az egész technikai apparátus a háttérben végtelenül profi. Mindenki maximális odaadással végzi a feladatát, így nekem csak az előadásra kell koncentrálnom.
– Ami nem lehet könnyű, hiszen a két felvonás alatt szinte végig a színen van.
– És amikor nem látszom, akkor is legfeljebb kilépek a takarásba és már jövök is vissza. Márti lényegében a darab motorja, hiszen mindenki hozzá jön a problémáival. Ahhoz, hogy a többiek karaktere is működjön, nagyon kell figyelnem, ráadásul rengeteg kelléket is használunk, ami nem könnyíti meg a dolgom. Ezzel együtt úgy érzem, jól fogadja a közönség. Talán azért is, mert mindenkinek vannak iskolai emlékei, mindenki találkozhatott azokkal a figurákkal, akiket megformálunk.
– Egy-egy előadás előtt sokat készül vagy belép a színpadra és játszik?
– Mivel nagymennyiségű szövegem van, és a két felvonás alatt a többiek is sokban függnek a játékomtól, minden előadásra komolyan készülök. Aznap már folyamatosan mondom a szöveget, és amikor előadás előtt egy órával megérkezek, inkább félrevonulok és magamban koncentrálok.
– Lesz folytatása a közös munkának?
– Ez nem rajtam múlik. Örülnék, ha Szolnokon is bemutathatnám a két önálló estemet, a Dérynéről szóló Édes Rózámat illetve a Blaha Lujza életéről szóló estemet, amelyekkel folyamatosan járom az országot. Megszerettem a várost, úgy érzem elfogadott a társulat is, nyitott vagyok az új kihívásokra.