Talán nem túlzás azt állítani, hogy lényegében minden évben nyílhatna Szolnokon egy olyan kiállítás, ahol a város valamelyik iskolájának a múltjával, egykori tanáraival és diákjaival, áttételesen pedig a városra gyakorolt hatásával lehetne megismerkedni. Már csak azért is, mert – ugyancsak némi elfogódottsággal – állíthatjuk, hogy amióta 1831-ben I. Ferenc császár engedélyt adott a Verseghy elődjének a megnyitására, Szolnok iskolaváros is egyben. A több mint két tucat általános- és középiskolánk, valamint a felsőoktatási intézményeink szolgáltatnának annyi évfordulóval, és talán anyaggal is, ami elégséges lenne az évenkénti újabb kiállításokhoz. Ami nemcsak az adott intézményt dicsérné, de talán hozzájárulna a városhoz való kötődés erősítéséhez, meg valamiféle local patriotizmushoz is.

Ehhez persze kellenek olyan pedagógusok, akik a munkahelyükre kicsit hely- és kultúrtörténeti szemmel is tekintenek, és mondjuk, izgatja őket mindaz, ami az ő érkezésük előtt történt az intézménnyel, az intézményben. Ráadásul, hajlandóak – mondjuk hobbiból – beleásni magukat a múltba, hogy aztán egy értelmiségi igényességével megmutassák a fellelt kincseket. Azokat, amelyek minden iskola hátrahagyott éveiben ott maradnak, vagy éppen a kikerült diákok miatt utólag teremnek.

Lehet, hogy emlékezetem megcsal, de évek óta a Verseghy az egyetlen, amelyik ilyesmire, a nagyközönség számára is megtekinthető formában vállalkozik. Ezúttal az Aba-Novák Kulturális Központ emeletén, a színházterem előtti folyosón.

Ami számomra még akkor is rendkívül érdemes és szórakoztató, ha érződik az anyagon, hogy nem minden eleme friss, és egy részét már a 175 éves évfordulón is bemutatták. Mivel azonban „egy újszülöttnek minden vicc új”, örömmel láttam igazolni például az eddigi sejtésemet, miszerint az 1888-ban elkészült iskola udvarán már 1890-ben tornaterem állt. Azaz, ehhez az iskolához köthető Szolnok első fedett sportlétesítménye. Vagy az is most lett világos számomra, hogy az iskola igazgatói és tanárai között milyen sokan voltak azok a nagyszerű emberek, szolnoki értelmiségiek, akikre nem érdemtelenül emlékeztet jelenleg is közterület a városban. A néhány korabeli fotó, az iskolai jelvény változásának tablója, az egész komoly kisplasztika- és éremgyűjtemény kézzelfoghatóvá teszik a vázlatos iskolatörténetet. Amit csak még élvezetesebbé tesznek a felvetődő kérdések. Például, hogy miért kell elhallgatnia a rövid ideig viselt Beloiannisz nevet? Vagy, miért nem esik szó a verseghysek 1956-ban játszott szerepéről, és ennek kapcsán az abban az évben elfogyasztott három igazgatóról?

Persze, tudom, nem kerek évfordulóról van szó. Meg a hely sem éppen alkalmas vagy méltó egy alaposabb kiállításra. És még nyugtatni is tudom magamat azzal, hogy majd 15 év múlva mindenről szó esik, meg hogy a kicsinek is lehet örülni.

Ne hagyják ki! Április 18-áig még Önök is örülhetnek.