Szolnok irodalmi lapjának idei első száma nagyon furcsán kezdett „viselkedni” a kezemben. Szinte sorról sorra kérdőjelezte meg saját hitelességét, pontosabban a magam által „megfogalmazott” mércét, elvárásokat. Minden bizonnyal azért, mert az Eső most először „beszél” nyíltan és hosszan a mesterséges intelligencia és az irodalom, az írott szöveg kapcsolatáról, sőt egy „Petőfi verssel” és egy „Jókai Mór naplóval” bizonyítja is, hogy átverhetők vagyunk. A világhálón elérhető végtelen tudás alapján, a zseniális programozók által létrehozott, valószínűleg napról napra fejlődő és önfejlesztő technológia egyre jobb szövegeket képes előállítani, szinte bármilyen témában. Csányi Vilmos, Sándor Klára és a Szolnokon tanító, a magyar kultúrát sokunknál sokkal jobban értő Diana Senechal esszéi után azon kaptam magam, hogy soronként azt vizsgáltam, azokat ember vagy gép írta.

Arról nem is beszélve, hogy lassan nemcsak az a kérdés, ki írta a szöveget, hanem azok, akik egyáltalán még olvasnak szépirodalmi szöveget, képesek-e megkülönböztetni az emberi és a gépi alkotást? Egyáltalán meg kell-e különböztetniük, vagy eljutunk ezen a téren is odáig, hogy van jó szöveg meg rossz szöveg? Miközben az is egyre fontosabb lesz, hogy az elénk kerülő, eldöntendő minőségű szövegeket ki is teszi elénk? Szóval az Eső 2025/1 számát átnézve – mert mindent nem tudtam, nem is akartam elolvasni -, már azon is gondolkodom, hogy egy ilyen lapot mikor rak össze, vagy össze tud-e rakni a mesterséges intelligencia? Más lenne a válogatás? Más lenne az élmény, ha időről időre, jórészt nem ugyanazon szerzőknek a munkái bukkannának fel? És mondjuk, nem érezném néhányukról, hogy őket „kötelező” beszerkeszteni, de mintha Szolnokra tőlük csak a resztli jutna?

Nagyon elbizonytalanodtam. És szinte menekültem az Eső folyóirat nagy találmányához, a Köpönyeg rovathoz, aminek ezúttal Csukás István és a Magamról képzelgek című verse volt a kiindulópontja. Olvasom a reményeim szerint eredeti, emberi szövegeket, és valahol Lackfi környékén azon kapom magam, hogy ez egy közös főhajtás, Bánki Évával már kicsit ünneplem is Csukás Istvánt, Háy János Reggel című versével pedig valahogy visszatér a remény. Csukás István még biztosan maga írta a sorait, róla még lehet úgy diskurzust nyitni, hogy „emberiek” a gondolatai. Lehet, hogy a Köpönyeg rovat valamiféle utolsó menedék, netán múzeuma lesz az MI-mentes szövegeknek? Nem tudom. Az egész lapszámtól nagyon zavarban vagyok. Kételkedni kezdtem a szövegek valódiságában, miközben tényleg nem tudom, fontos-e, hogy ki írta, ha jó. És hányszor fogok tévedni?

Újra kézbe véve és átlapozva a lapot, rádöbbenek, hogy a szerkesztők lekevernek egy hatalmas pofont. Ágh István Ez lett a vége című gyönyörű versével indult az idei első Eső. Alapvetően másról szól a vers, mint a lapszám fő témája, ami kétségeket keltett bennem, ugyanakkor a címe a lap végéről újra előre lapozva, hát minimum félelmetes. Ez lett a vége? Ugye nem? Lesznek még Ágh Istvánok, akik a saját, emberi élményüket, a maguk évtizedes, nem tipizálható, egyéni tapasztalataik alapján, senki máshoz nem hasonlíthatóan, mégis másokhoz szólóan is meg tudják fogalmazni. És tessék, a sor végére értem, és rettegek, nehogy kiderüljön…! Ugye nem?

(A lapszámot Faa Balázs grafikái illusztrálják, amelyeket e cikkhez is használtam)