– Éppen az Ármány és szerelmet próbálja színészként, miközben ebben az évadban már rendezett is. Nem bújik elő ilyenkor a rendező a színészből?

– Ha az a dolgom, akkor színész vagyok. De persze mindig jár az agyam, és néha próba közben is eszembe jut, hogy ezt vagy azt miként csinálnám. Az viszont nagyon jó, hogy például a Tanítónőből Kerényi Imre olyasmit hozott ki, ami nekem, aki egyébként ki vagyok hegyezve a humorra, eszembe nem jutott. Valamikor, főiskolás koromban, meg talán nyolc évvel ezelőtt is olvastam a darabot, de nem tűnt fel, micsoda fergeteges humora van, és mennyivel jobb, ha erről az oldaláról közelítjük meg.

– Az Ármány és szerelem is megközelíthető szokatlan módon?

– Elsőre ez egy túlburjánzó szövegekből építkező, rokokó szerelmi történet. Még soha nem játszottam benne, és csak most kezdem látni, hogy ez egy remek társadalomkritika. Nemcsak egy szerelmi történet, hanem ürügy arra, hogy a szerzővel közösen elmondjuk, miként kasztosodik a társadalom. Nem egykor, hanem most. Nézzünk körül, és látjuk, ahogy kialakul egy olyan gazdag réteg, amelyik nemhogy nem áll szóba a többiekkel, de ugyanúgy nem fogja engedni, beházasodni az alsóbb kasztból érkezőket, ahogy az Schiller drámájába történik. Szerintem nagyon izgalmas, tetszeni fog a szolnoki közönségnek.

– Azt olvastam Önről, hogy a XX. századi kisember megformálója. A Tanítónőben, az Üvegcipőben egészen másnak láttam.

– Az Ármány és szerelemben viszont ez az esendő kisember leszek, aki bár már nem jobbágy, de soha nem törheti át a határokat. És azt hiszem, a Kalandban is inkább a kisember vagyok.

– Civilben is ilyen?

– Nem tudom. Fiatalon nagyon sokszor váltottam társulatot, mert ha valami nem tetszett, elmentem. Amikor családom lett, és már nemcsak magamért tartoztam felelősséggel, akkor már ezt nem tehettem meg. Igen, most az a legfontosabb a számomra, hogy a fiam, akit hat éve egyedül nevelek, jó helyen legyen, ne rángassam összevissza.

– Szolnokon a hatodik évadját tölti, Békéscsabán pedig majdnem tíz évig volt.

– Előtte viszont Szegeden sokkal rövidebb ideig, mivel akikkel odamentem, azok menetközben elszerződtek, és akkor az a színház már nem ugyanaz volt, ahová Miskolcról mentem. Miskolcon is csak egy évig voltam előtte, miután egy korábbi évad után két évre elmentem Pécsre, de ott sem azt találtam végül, mint amire eredetileg számítottam. Ebben a miskolci kanyarban az volt a legszebb, hogy az első évadban összevesztem Galgóczy Judittal, aki Pestről lecsábított, aztán két év múlva újra szerződtem vele. Sőt, vele mentem le Szegedre is.

– És a szülővárosa, Győr, kimaradt a sorból?

– Dehogy. Ott kezdtem, majd a Déryné színház tagja voltam, amíg fel nem vettek a főiskolára. A főiskola alatt pedig a Madáchban voltak gyakorlaton, ám mégis Marton Frigyeshez szerződtem a Mikroszkóp Színpadra, mert olyasmiket ígért, aminek nem tudtam ellenállni. Aztán, amikor az éjszakai színházból nem lett semmi, és letöltöttem az aláírt két évemet, Ádám Ottó átvett a Madáchba. Ami nagyon jó hely lett volna, csak úgy éreztem, nem játszhatok elég jókat. Hiába mondta akkor, a nyolcvanas évek végén Ádám Ottó, hogy maradjak, mert megújul a társulat, jönnek a kortársaim, meg nekem még idő kell a beéréshez, türelmetlen voltam, és elmentem Miskolcra.

– Megbánta?

– Nem. Azt hiszem, sem Pesten, sem a Madáchban nem játszhattam volna annyifélét és olyan jókat, mint az elmúlt bő húsz évben vidéki színházakban. Az is csak nézőpont kérdése, hogy sokszor váltottam társulatot, hiszen azok, akik ugyanott maradnak, azok is időről időre új igazgatóhoz, vezetéshez kénytelenek alkalmazkodni. Maximum annyi a különbség, hogy ők az adott városban letelepednek, lesz saját lakásuk, én meg a mai napig albérletben lakom.

– Ezek szerint nem ingázik, hanem szolnoki színészként itt is él?

– Természetesen. Már csak a fiam miatt is, aki a Belvárosi Iskolában most nyolcadikos. Kicsi kora óta megvár esténként, soha nem alszik el addig, amíg nem érek haza.

– A függöny leengedése után Ön hagyja el elsőként a színházat?

– Így lenne, ha nem lennék kicsit szöszölős és lassú.

– Visszatérve a rendező Karczag Ferenchez. Kinek jutott eszébe, hogy színpadra állítsa a Hajnalban, délben, este című darabot?

– Balázs Péter találta ki, hogy milyen jó lenne ezzel a két tehetséges fiatallal megcsinálni ezt a darabot, és rám bízta a rendezést. Azt hiszem, nagyon jól működött a dolog. Ha tehetem, mindig beülök az első húsz-huszonöt percre, mert abból pontosan látom, hogy azon az estén milyen lesz az előadás.

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók)