Szolnokon idén emlékezhetnénk meg arról, hogy háromnegyed évszázaddal korábban befejeződtek a harcok a városban. Ami lényegében megtizedelte Szolnok lakosságát. Ezek talán történelmi tények. Miként az is, hogy április 4-e hosszú évtizedeken át piros betűs ünnep volt Szolnokon (is).
Ez most egy szentimentális blogbejegyzés lesz. Ami a tavaszról, az egyik kedvenc szolnoki fámról meg rólam szól. Nincs semmiféle mélyebb mondanivalója. És csak azért született, mert tíz év alatt először sikerült ennek a vérszilvának a virágzását elkapnom. Pár nap, és már nem ilyen lesz.
Harmincegy évvel ezelőtt még egészen biztos, hogy ez a nap fellobogózott, koszorúzós, díszőrséges ünnep volt. Amiről akkor nagyjából annyit tudtunk, mint most. Mert egy száz évvel ezelőtti, majdnem fél évszázadon keresztül ünnepeltetett eseményt inkább elfelejteni, semmint kibeszélni akarunk.
Huszonéves értelmiségiek egy kávéházban kimondták: máshogy szeretnének élni, elegük van a hatvanas éveiben járó uralkodóból. Pár nappal később, többségében negyvenes férfiak kormányt alakíthatnak. Másfél év múlva pedig egy 19 éves fiú szentesíti a negyvenes tábornokok kivégzését.
Még csak épült a Tiszavirág-híd, Ságvári volt a Boldog István, az Agóra helyén a néhai pártgarázs parkolóját lehetett használni, és a Dózsa György út is a másik irányba volt egyirányú. Ahhoz, hogy a hasonló soraimat olvassák, még nem feltétlenül kellett a Facebook, sőt az IWIW sem.
